"Több évtizedbe került, mire végre elhittem, hogy én is érdemes vagyok a szeretetre" - cigány származású és szegénységben felnőttként.

"Cigánynak születtem, és szegénynek is. Egy hatgyermekes családban harmadik gyerekként, első lányként. Anyám sem írni, sem olvasni nem tudott. Nem könnyű élet ez, főleg, ha nem kéri és nem ezt várja az ember. Szégyelltem azt, aki vagyok, ahogyan élünk, a ruháimat, a házunkat. Azt gondoltam, mindenki tud mindent rólunk, a veszekedéseket, a pénztelenséget, anyám depresszióját, apám agresszióját" - vallja Danó Éva visszaemlékezésében, amellyel öt évvel ezelőtt elnyerte a Terézanyu-pályázat fődíját. A történet címe - Az árnyékból a fénybe - jelzi Éva felemelkedését, életútjának pozitív alakulását, ami igazi csoda.

Amikor a gyerekkoromra tekintek vissza, egy varázslatos világ bontakozik ki előttem. Az első emlékek között egy napsütéses nyári nap képe lebeg, ahol a barátaimmal együtt a fűben játszunk, nevetve kergetjük egymást. Az illatok is visszatérnek: a friss fű, a virágok édes illata, és az otthon készített sütemények aromája, amelyek mindig a konyhából áradtak. Emlékfoszlányok között ott van a nagyszülők háza, ahol a régi, nyikorgó padló és a falra akasztott családi fényképek mesélnek az idő múlásáról. Az ablakból kinézve látom a hatalmas diófát, amely alatt sok órát töltöttünk, mesélve egymásnak történeteket, miközben a szél lágyan fújta a hajunkat. A színek is élénken élnek bennem: a gyerekkorom játékainak rikító árnyalatai, a hóban épített hóember piros sálja, és a tavaszi virágok szivárványos pompája. Mindezek az emlékek egy varázslatos kaleidoszkópként állnak előttem, tele élettel és boldogsággal, visszahozva a gyermeki ártatlanság érzését.

A testvéreimmel gyakran nosztalgiázunk, felidézve, hol fürödtünk gyerekkorunkban, milyen elnyűtt cipők voltak a lábunkon, és hogy a ruháink mennyire tele voltak lyukakkal. Ma már ezen emlékekre jóízűen nevetünk, de akkoriban sokszor éreztem, hogy a sorsom reménytelen. Mások is úgy vélték, hogy a mélyből nem lehet felkapaszkodni. Gyakori vendég volt nálunk az éhség, ami miatt máig nehezen viselem, ha éhes vagyok, mert ilyenkor újra átélhetem azt a megfosztottságot. Fiatalon sokszor haragudtam a szüleimre a körülményeink miatt.

Olyan különleges szeretetre vágytam, ami eltér attól, amit az anyukám adott, hiszen ő sosem ölelt át.

Rengeteget fektettem abba, hogy a pozitív élményekre összpontosítsak, és megőrizzem őket az emlékezetemben.

Az a feladat, hogy átformáld a múltat, valóban hatalmas kihívás lehet, különösen, ha gyermekként hosszú éveken át szőtted bele az életed szálait. Vajon van olyan emlék, amelyet soha nem tudsz teljes szívvel elfogadni?

Az agresszió. Nem tudnám tolerálni, hogy egy férfi megüssön, nem hiszek abban, hogy bármikor helye lehet a bántalmazásnak. Amit nem tudtam feldolgozni, azzal is megpróbálok együtt élni. Talán úgy fogok meghalni, hogy nem tudtam mindenen túllépni, de nem lehet mindent kitörölni.

Érezted a megkönnyebbülés súlyát, amikor végre sikerült szavakba öntened a belső fájdalmadat?

Soha nem volt szándékomban bántani a családomat. Amikor a sorsomról beszéltem, azzal a céllal tettem, hogy felnyissam az emberek szemét. Igyekeztem elkerülni, hogy a saját életemet állítsam a középpontba; sokkal inkább arra szerettem volna rámutatni, hogy a születésünkkor kapott háttér nem feltétlenül határozza meg a jövőnket. A cigányság örökölt nehézségeit ledolgozni nem könnyű feladat, és gyakran olyan okok miatt utasítanak el, amelyek felett nincs hatalmunk. Úgy vélem, hogy nem tiszteletteljes a szülőink iránt, ha nem akarjuk továbbvinni a ránk nehezedő negatív örökséget.

Mikor jött el az a különleges időpont, amikor úgy érezted, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy kilépj a megszokott környezetedből?

Az általános iskola befejezése után munkába álltam, és levelező tagozaton szereztem meg az érettségimet. Ekkor találkoztam Péterrel, aki később a férjem lett. A keresetem egy részével támogattam a szüleimet, de tizennyolc éves koromban elhatároztam, hogy önállósodom, és elköltöztem otthonról. Eleinte teljesen leválasztottam magam minderről, sőt, még a város is elhagyott, mert új életet akartam kezdeni. Ahogy telt az idő, és egyre tisztábban láttam a dolgokat, fokozatosan visszaengedtem a múltat az életembe. De ezúttal én irányítottam, hogy milyen szálakkal kötődjem a családomhoz, és felfedeztem, hogy mire vagyok képes.

Kicsit kiközösítettem magam, és újra össze kellett raknom az identitásomat, hogy mégis vállaljam a cigányságom, a múltam.

Egy-két évtizedig dolgoztam a gyógyulásomon.

A szüleid számára a munkavállalás nem volt könnyű feladat, de neked sikerült egy tudatos és jól megtervezett napirendet kialakítanod. Milyen lépéseket tettél, hogy ez a folyamat zökkenőmentesen menjen, és hogyan formáltad a saját rutinodat, hogy az megfeleljen az igényeidnek és céljaidnak?

Amibe energiát fektettem, az mindig a siker felé terelt, és ez új irányokat nyitott meg előttem. A tanulás és a munka iránti szenvedélyem éppen ezért volt olyan erős; közben pedig felfedeztem a saját képességeimet: gyorsan tanulok, könnyedén átlátom a helyzeteket, és azonnal rá tudok hangolódni a feladatra. Bár a korán kelés nem volt a kedvencem, nem akartam, hogy ez megakadályozzon a céljaim elérésében, ezért inkább korán ágyba bújtam. Volt néhány mélyen gyökerező berögződésem, amelyeket nehezen tudtam magam mögött hagyni. Sokszor összeomlottam, és túlzottan hevesen reagáltam, amikor úgy éreztem, hogy bántanak. Meg kellett tanulnom, hogy a kritikák nem ellenem irányulnak, hanem a munkámra vonatkoznak. Amikor új életbe kezd az ember, sokszor úgy érzi, mintha köd lenne előtte, de a szívem és a bátorságom lépésről lépésre vezetett előre. Amikor beiratkoztam az egyetemre, felmerült bennem a kérdés: mit keresek itt? Ennek ellenére bátran belevágtam az ismeretlenbe.

A hátrányos helyzet számomra nem csupán a szegénységre utal, hanem arra is, hogy gyakran késlekedem a dolgokkal. Mégis, a legszebb az egészben, hogy végül mindig megérkezem a céljaimhoz.

Hogyan alakult ki benned ez a hatalmas elszántság és kitartás? Milyen tapasztalatok vagy élmények formálták meg ezt a belső erőt?

Kialakult bennem az életrevalóság, hogy a jég hátán is megélek. Megértettem, hogy a szüleim ennyit tudtak adni, de nem kell, hogy ez determináljon. Nem az alapján kell mérnem magam, amire a szüleim képesek voltak. Több évtizedbe telt, hogy elhiggyem: én is szerethető vagyok, önmagamért. Erős akaratot kaptam, de nem bántom azokat, akik nem tartanak ott, ahol én.

A férjeddel viszonylag hamar megismerkedtél. A családod elfogadta őt?

A szüleim kezdetben nehezen barátkoztak meg vele, mert nem roma származású, hanem magyar. Péter alázata és az, hogy a fiútestvéreim elfogadták őt, kellett ahhoz, hogy befogadják. Végül annyira megszerették, hogy meg kellett jegyeznem: én vagyok a gyereketek, nem ő. Kiderült, hogy egy alkalommal Péter a romákról beszélgetett, és tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy ha roma lányba szeret bele, feleségül veszi. Nagy bátorsággal tette, és az élet számon is kérte tőle.

Egész más kultúrából, más családi örökséggel érkeztetek. Hogyan sikerült egymást tolerálni és összecsiszolódni?

Különböző temperamentumokkal bírunk, ami izgalmas dinamikát teremt közöttünk. Péter gyakran megjegyzi, hogy már attól is kimerül, ha csak rám néz. Én viszont tele vagyok energiával, míg ő inkább visszafogott, higgadt típus. Hosszú időbe telt, mire sikerült egy kicsit lassítanom a tempómat, és ő is hozzá tudott tenni egy keveset az aktivitásához.

Sokan a házasságot a szabadság elvesztéseként vagy korlátozásként élik meg. Mi azonban egy olyan értéknek tekintjük, amit közösen teremtettünk, és amely gazdagítja életünket.

Egy harmonikus házasság alapja az, hogy folyamatosan a partnerem boldogságát helyezzem előtérbe. Az őszinteség pedig elengedhetetlen; fontos, hogy nyíltan kifejezzem, ha kimerült vagyok, vagy ha valamire szükségem van. Csak így teremthetünk meg egy valódi, támogató közeget egymás számára.

Pozitív anyakép nélkül alapítottál családot, de felépítetted magadban a szerető édesanyát. Mit tartasz a legfontosabbnak a három gyermeked számára?

Legyenek érzékenyek embertársaik iránt, és soha ne forduljanak el egy segítségre szoruló személytől. A legfontosabb, hogy észleljék azokat a helyzeteket, amelyek megnehezíthetik az életüket. Fiatal koromban, romaként, erőteljes megfelelési kényszer nehezedett rám. Fontos, hogy válasszák azt az utat, amelyben igazán jól érzik magukat, és ha valamire nem érzik azt, hogy az a helyes irány, bátran mondjanak nemet. Gyermekeim tisztában vannak gyökereikkel, és nemrég, a legkisebb lányommal együtt, ellátogattunk a rokonainkhoz, hogy közösen rajzoljunk egy családfát. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyökérvesztettek legyünk. Tudják, hogy egyetlen telefonhívással mindig számíthatnak a húgaikra, bármikor segítségre van szükségük.

A Várva Várt Alapítványnál végzett munkám során régiómenedzserként és krízisintervenciós tanácsadóként nem csupán a közvetlen segítségnyújtásra összpontosítok, hanem arra is, hogy támogassam a közösség tagjait abban, hogy megerősödjenek és önállóan tudjanak boldogulni. Fontos küldetésemnek tartom a mentális egészség tudatosítását, a megelőzésre helyezett hangsúlyt, valamint a krízishelyzetekben való hatékony reagálás képességének fejlesztését. Ezen kívül igyekszem hidakat építeni a különböző szervezetek és közösségek között, hogy együttes erővel tudjunk válaszolni a kihívásokra, és egy támogatóbb, empatikusabb társadalmat teremthessünk.

Van még egy feladatom, ami kétirányú. Egyrészt érzékenyíteni járok cégekhez, hogy megértsék, miért olyan nehéz nekünk, akik beleszülettünk a cigányságba. Másrészt roma gyerekeket buzdítok arra, hogy tanuljanak, és keressenek egy jó szakmát, ahol szükség van rájuk.

Képzeld el, hogy egy kisfiú lép ki a cigánytelep határvonalán. Az arca fáradt, szemeiben a világ terhe tükröződik, hiszen apja sosem volt mellette. A gyomra korgása a napi éhség hangját zengi, cipője már régóta eltűnt a komfort fogalmából, a talpa lyukas, a sarka pedig csupasz. Vizes ruhái tapadnak a bőrére, az otthoni kályha füstje és hője nem tudta megszárítani őket. Mégis, amikor belép az iskolába, egy új világ várja, ahol ő is szeretne teljesíteni, mint a többi gyerek. Szívében remény él, hogy a tudás segítségével új utakat nyithat meg magának.

Ha az alapvető szükségletek nincsenek kielégítve, nehéz a koncentrációra összpontosítani. Az ilyen gyerekek támogatása számomra kiemelten fontos. Meggyőződésem, hogy akiknek szerencsésebb élet jutott, azoknak felelőssége is, hogy lehajoljanak és segítsenek másokon.

Nem ébreszt benned fájdalmas emlékeket, amikor a gyermekkorodra emlékszel?

Mire bekerültem a szakmába, sok mindent feldolgoztam, de azt mondják, amikor valaki segít, akkor gyógyul. A sorsom nem nehezíti a munkámat, de amikor komoly tragédiákkal találkozom, el tudok fáradni. Most épp egy újszülött sorsa foglalkoztat, hogy alkalmassá tudjuk-e tenni a szüleit a gyereknevelésre, vagy más megoldást kell keresni. Az megvisel, ha nem érzik a felelősséget a gyermekükért.

Van olyan sikertörténeted, amelyet szívesen megosztanál?

Egy nehéz alkoholproblémával küzdő férfival folytatott beszélgetésünk során mélyen elgondolkodtunk azon, mit is veszíthet, ha nem fogadja el a segítséget. Végül új életet kezdett, sikerült leszoknia az alkoholfogyasztásról, és ennek eredményeként nemcsak a munkájában lett eredményes, hanem a családja is összetartóbb lett. Ezek a változások számomra rendkívül értékesek, és mélységesen hálás vagyok értük. Az emberi lélek törékeny, és sokszor egy apró dolog döntheti el, hogy az életünk milyen irányba változik. Fontos, hogy ne ítélkezzünk mások fölött, hiszen mindannyian különböző harcokat vívunk.

Az életemet végtelen optimizmussal és derűvel töltöm meg, mintha minden nap egy új lehetőség lenne a boldogságra. Az erőm forrása a természet csodáiban rejlik, a napfelkeltékben és a csillagos ég alatt eltöltött pillanatokban. Emellett a szeretet és a barátságok is táplálnak, hiszen minden egyes találkozás egy új színt ad az életem vásznához. Az emberek jóindulata és a világ szépségei folyamatosan inspirálnak, hogy mindig a pozitív oldalát lássam a dolgoknak. Az élet kihívásai pedig csak erősítenek, hiszen tudom, hogy minden nehézség után újra felállhatok, és újra álmodhatok.

Gyerekként felkarolt a református lelkész felesége. Számomra Isten azóta is az első helyen áll, semmi sem léphet a helyébe. Formálta a szívem, és reményt adott a kis elesett cigány lánynak. A mai napig érzem, hogy képes vagyok a fejlődésre.

Ha újra élhetném az életem, egy olyan családban szeretnék felnőni, ahol a szeretet és a támogatás mindenek felett áll. Olyan környezetet képzelek el, ahol a kreativitást és az önkifejezést értékelik, ahol a szülők bátorítanak minket, hogy kövessük az álmainkat, és ahol a közös élmények és a jókedv mindennapok részei. Egy multikulturális háttér izgalma és a különböző hagyományok felfedezése is vonzó lenne számomra, hiszen ez gazdagítaná a világképemet, és segítene megérteni más emberek perspektíváit. Fontos lenne, hogy a családon belüli kommunikáció nyitott és őszinte legyen, így mindenki bátran megoszthatná gondolatait és érzéseit. Ilyen családban felnőni igazán különleges élmény lenne.

Már nem kívánkoznék másik családhoz. Ez a környezet formált, innen kezdődött minden, ez az én utam.

Ismerek rendezett polgári családokat, ahol a gyerekek legalább ugyanannyit szenvednek, hogy megtalálják önmagukat, és ne a szüleik vágyteljesítői legyenek. A küzdés nem a cigány származásom és hátrányos helyzetem velejárója.

Mindenki saját harcát vívja, legyen az betegség vagy más kihívások. Lényeges, hogy felismerjük az élet értékét, és minden új nap kezdetén kifejezzük hálánkat a létezésünkért.

Ha most a tükörbe pillantasz, milyen kép tárul eléd?

Egy elégedett nő vagyok, aki mély hálát érez az élet iránt, hiszen mindazt elértem, amire igazán vágytam. Nem a grandiózus álmok hajtottak, hanem a kis, de értékes dolgok: van egy szeretetteljes családom, biztonságban élek, és a munkám valóban értékes számomra. Érzem, hogy körülöttem szeretet árad, és büszke vagyok arra, hogy jól használtam fel azokat a talentumokat, melyeket az élet ajándékozott nekem. Tudom, hogy még sok lehetőség vár rám a fejlődésre, de minden nap igyekszem a legjobbat kihozni magamból.