Robert De Niro valóban nem az a fajta ember, aki a szavakra építene; inkább a cselekedetei és a megjelenítése révén fejezi ki magát.
Ugyanazon a napon két hollywoodi filmistennel is testközelbe kerültünk a cannes-i filmfesztiválon: előbb egy abszurd drámához hasonlító másfél órás beszélgetést hallgattunk végig Robert De Niróval, majd tőlünk pár méterre lelkendezett harminc percig Quentin Tarantino. Helyszíni podcastadásunkban minden izgalmas cannes-i történésről beszámolunk!
A szerdai programunkat igencsak felforgatta, hogy mindenképpen részt akartunk venni Robert De Niro beszélgetésén. Ki tudja, hányszor adódik még lehetőségünk, hogy egy levegőt szívjunk a 81 éves színészlegendával! Az esemény hátterében az állt, hogy De Niro egy nappal korábban tiszteletbeli Arany Pálmát vehetett át, és ahogyan az előző években Meryl Streep és Michael Douglas esetében is történt, a díjhoz egy életműinterjú is jár. Ezt a második legnagyobb cannes-i moziteremben, több mint ezer fős közönség előtt tartják, és alig várjuk, hogy részesei lehessünk ennek a különleges pillanatnak.
Az ilyen mesterkurzusnak nevezett közönségtalálkozók eddigi menete általában az volt, hogy egy neves francia filmes újságíró egy órán át faggatta a legendát karrierjének titkairól, majd a közönség is lehetőséget kapott, hogy kérdéseket tegyen fel, jelentkezés alapján. Most azonban a beszélgetés különleges fordulatot vett: Nirót nem egy újságíró, hanem a fotós művészként elhíresült francia hipszter, JR kérdezgette. E kezdeti váltás némi optimizmust szült (hátha JR szokatlan, izgalmas kérdésekkel rukkol elő), de körülbelül öt perc elteltével világossá vált, hogy a várakozások nem teljesülnek. Ha kíváncsiak vagyunk a rendezvény részleteire, érdemes meghallgatni a cikk végén elérhető podcastot, ahol a téma a 32. percnél kerül elő.
A szerdai találkozónk egy másik amerikai filmes ikon, Quentin Tarantino társaságában igazán felejthetetlen élményt nyújtott. Tarantino egy nappal korábban, szívből jövő lelkesedéssel nyitotta meg az idei fesztivált, és láthatóan az energikus hangulata másnapra is átszállt, amikor megjelent a Bunuel terem közönsége előtt. Az esemény teljes mértékben Tarantinóra volt szabva: két rendkívül szórakoztató western filmet vetítettek egymás után — az 1949-es Red Canyon-t és az 1950-es Comanche Territory-t. A vetítések között pedig a Ponyvaregény rendezője, aki természetesen a közönség soraiból élvezte a filmeket, egy lenyűgöző, félórás kiselőadást tartott róluk. (Erről az izgalmas eseményről a podcast 50. percétől kezdve részletesen beszélünk.)
Megvizsgáltuk a két mellékszekció, a Rendezők kéthete és a Kritikusok hete nyitófilmjeit is. Az előbbi hozta a nagyobb szenzációt; Laurent Cantet, aki Az osztályért Arany Pálmát nyert, sajnálatos módon tavaly elhunyt, de alkotótársa, Robin Campillo befejezte az utolsó filmjét, amely az Enzo címet viseli, és mindkettőjük stílusjegyeit magán hordozza. Campillo, aki 2017-ben a zsűri nagydíját nyerte a 120 dobbanás percenként című alkotásával, most egy 16 éves főszereplő fejlődéstörténetébe vezet minket, ahol a szexuális ébredés kiemelt szerepet játszik. A film hangulata és tematikája sok hasonlóságot mutat a Szólíts a neveden című filmmel.
Mielőtt véglegesen azt mondanánk, hogy az Enzo egyenlő Szólíts a neveden című film ukrán kőműves figurájával, érdemes megjegyezni, hogy Cantet mindig is a társadalmi feszültségek kutatására összpontosított. Ennek tükrében a látszólag egyszerű szerelmi szál mögött számos izgalmas és aktuális kérdés rejtőzik. A generációs különbségek, az európai bevándorlás kihívásai és az életre való felkészítés nehézségei mind hozzájárulnak a történet mélységéhez, gazdagítva a film mondanivalóját.
A Kritikusok hete nyitófilmje, az "Adam's Sake" (Adam érdekében) igazi vitát generáló, aktuális darab, amely egy belga kórház gyermekosztályán játszódik. A történet középpontjában egy édesanya áll, aki alultáplált gyermekéért folytatott küzdelme során a felügyeleti jogáért harcol. A kórház atmoszférája és a valós időben kibontakozó cselekmény olyan hitelességet sugall, amely a nézőt az HBO népszerű sorozata, a "Vészhelyzet Pittsburghben" izgalmas pillanataira emlékezteti. Ugyanakkor a film nem kínál többet annál, mint ami a felszínen rejlik, és néhány írói döntés miatt a hitelesség is meginog. Ennek ellenére a főszereplő nők, Léa Drucker és Anamaria Vartolomei, kiemelkedő teljesítményei végig magukkal ragadják a közönséget.
