Légrádi Gergely "Megtudni a tudás művészetét" című műve egy izgalmas és inspiráló útmutató, amely arra bátorít, hogy fejlesszük tanulási képességeinket. A könyvben a szerző nem csupán a tanulás technikáira összpontosít, hanem arra is, hogy miként formálha

Amíg apám mellettem állt, ő volt a tanítóm. Hiába próbálkoztam anyával, valahogy nem működött. Apa mindig azt mondta, hogy ő megtanít tanulni. „Én segítek neked” – ismételte folyamatosan. De nem értettem, miért olyan fontos a tanulás tudománya. Csak a leckét kell megcsinálni, és ennyi. De apám nem engedte, hogy ennyiben hagyjam. Ha rossz jegyet hoztam haza, azt mondta, „meg kell tanulnod, hogyan tanulj.” Ha a lecke nem volt kész, ugyanazt a választ kaptam. Aztán mindig jött a kéregetők témája. „Nem pénzt kell adni nekik, hanem munkát” – mondta. Hiába hallottam ezt ezerszer, nem tudtam, hogy jön ide a kéregetés a tanuláshoz. Miért fontos ez? Miért baj a pénz? De végül ezt is megértettem: a kéregetőnek nem adunk pénzt, hanem lehetőséget a munkára.

Apa gyakran dühös volt. Dühös a gyenge jegyek miatt, a házi feladatok elhanyagolására, és a tanító nénik figyelmeztetéseire. Minden, ami velem történt, indulatot váltott ki belőle. A rossz dolgokért mindig én voltam a felelős. Ezt a súlyos terhet cipeltem, és tudtam, hogy a hibás én vagyok. Még akkor is, amikor nem úgy éreztem, hogy én lennék a bűnös. Apa dühösen mondta, mit vár tőlem, és amikor befejezte, mindig megkérdezte, valóban megértettem-e. Azt válaszoltam, hogy igen, de vajon tényleg így volt? Ezzel a kérdéssel sosem tudtam mit kezdeni. Válaszaim egyszerűen elégnek tűntek számára. Hosszan nézett a szemembe, mintha az igazságot kereste volna, majd végül felállt, és elment. Kérdések maradtak bennem, a válaszok pedig homályban.

Egyszer, amikor anya meg apa nem látta, megnéztem a szemem. Azt, hogy apa mit látott benne. A tükör előtt. Ott van a szememben, hogy meg kell tanulnom tanulni? Meg a kéregetők? De én csak a szememet láttam, a fehérjében a vékony piros cérnákat, meg a közepén köröket, benne mindenféle rajzokkal.

Apa biztos tudott olvasni a szememből. Lehet, hogy onnan jött rá, hogy el kell mennie. Apa a legtöbb este elment. Úgy, ahogy volt, dühösen. Kiment a bejárati ajtón, és sokáig nem jött vissza. Anya csukta be utána. Nem tudom, hova ment. Anya szomorú volt ilyenkor. Mert apa elment amiatt, amit a szememben látott. Akkor lett szebb anya arca, ha apa hazaért. Olyankor csak anya beszélt. Lehet vacsorázni. Ki kér szörpöt? A kivasalt ruhák a szekrényben. A lecke is elkészült. Finom meleg az étel. Tessék jönni az asztalhoz. Ilyeneket mondott. Mindegyiket megjegyeztem. És közben mosolygott. Apa nem mosolygott. Leült és tévét nézett. Nem válaszolt anyának.

Állnom kellett apám elé. Anyám kérte, hogy tegyem meg. Meg kellett mutatnom a táskámat, amit már előző nap berendeztem az iskolai cuccaimmal. A cipzárja szépen behúzva, de én mégis ideges voltam. Hiába mondtam anyának, hogy nem szeretném, ő ragaszkodott hozzá, hogy lássa. Apa viszont úgy tett, mintha nem is venné észre. A tévé zúgása betöltötte a szobát, a figyelmét teljesen elvonta. Se a táskára, se az arcomra nem nézett. Már nem volt dühös, talán el is felejtette, miért volt korábban. Anyám örömmel nézte, ahogy vacsorázunk ketten az asztalnál, míg apa a tévé előtt ült, és csak a képernyőre koncentrált. Olyan hosszan nézte, hogy szinte úgy tűnt, mintha az olvasott volna belőle.

Ketten ültünk az asztalnál. Én nem vagyok az a nagyétkű, sosem voltam. Nem tudom, mikor jön majd újra a fájdalom. Ha megfájdul, és még a hasam is tele van, az a legrosszabb. Olyankor a hasam csikar, mint egy kis állat. Anya mondta, hogy ennek görcs a neve. Ilyen ronda elnevezést adott neki. A név épp annyira kellemetlen, mint amit okoz. Jobb keveset enni, mint tele hassal szenvedni a fájdalomtól. Az éhség még elviselhetőbb, mint a kínzó csikarás.

Anya igazi mestere a főzésnek. Körülötte mindig csodás illatok lengedeznek, és az estéket rendszerint egy tál meleg étellel ünnepeljük. Az étkezések során nem köt szabályokat arra vonatkozóan, mennyit szabad ennem; akár ott is hagyhatom a tányéromat. Amíg apa velünk volt, azonban ez nem így működött. Még abban az esetben sem engedhettem meg magamnak, hogy otthagyjam az ételt, ha ő a tévé előtt ült. Anya sosem engedett ilyeneket, mert apa jelenléte mindig fontos volt számára. Pedig apa valószínűleg észre sem vette volna, hogy mi történik. De anya sosem tett olyasmit, ami apa kívánságával ellenkezett. Mindig is vigyázott rá, még akkor is, amikor apa már távol volt.

Igyekszem, hogy ne vásároljak túl sokat. Pedig a tészta igazán ízletes! Szeretem, bármilyen feltéttel. Jelenleg tejföl és sajt társaságában élvezem, de néha jön a paradicsom is. Volt már olyan alkalom is, amikor spenóttal vagy valami más zölddel variáltuk. Az se rossz, de a tejfölös sajtos kombináció számomra verhetetlen. Különösen az a vajas változat, amelyre anya reszel valamilyen kemény sajtot. Az ő titka, hogy miután a tésztát leszűri, a lábosban összekeveri az erőteljesebb illatú sajttal, és még egy kis hőt is ad hozzá. Ettől lesz olyan különleges az íze. Néha kicsit oda is égeti, de nem annyira, hogy megégjen, csak annyira, hogy az íz még intenzívebb legyen. Ezért van az, hogy nem igazán kedvelem a fogmosást. Az elrabolja a szájamban maradt finom ízt, pedig sokáig élvezném még. Egészen lefekvésig tartana a jó íz. Sőt, reggel is érzem, ha nem kellene fogat mosnom. De sajnos anya utána megmossa újra. Miután befejeztem, az egész folyamatot újra kell kezdenem. Azt mondja, nem figyelek eléggé. Nem jól mosom a fogaimat. Pedig én tényleg figyelek, csak már nem nézek oda.

Fogmosás közben arra gondolok, milyen jó lesz, ha végre folytatjuk az olvasást. Azt a könyvet, ami épp soron van. Szeretek olvasni. Anyával. Jó anyát hallgatni. Ahogy ő olvassa. Van úgy, hogy olvasás közben csak anya hangját hallom. Ilyenkor nem tudom, merre járunk. Csak anya hangja van. Körülvesz. Jó benne lenni. Aztán visszakéredzkedem. Megkérem anyát, mutassa meg, hogy hol tartunk. Anya ilyenkor a mutatóujját arra a szóra helyezi, ahonnan folytatja. Bólintok, és akkor anya újrakezdi. Egészen a fejezet végéig. Néha még tovább. Ha nem fáradt. Aztán jön az alvás.

Az alvás gondolata kúszik a fejembe, miközben anya éppen a fogaimat mossa. Az ecsetelő mozdulatok oldalt és elöl váltakoznak, ahogy ő ügyesen végzi a dolgát, míg én csak próbálkozom. Érzem az ő keze munkáját, még ha nem is látom pontosan, mit csinál. Anya megint csak azt mondja, hogy az én módszerem nem a legjobb, és hogy nem mindenhol érek el. Pedig igyekszem dörzsölni, ahogy tudom, de sosem vagyok biztos benne, hogy elég alapos vagyok. Mindig emlékeztet, hogy a nyelvem és az ínyem is figyelmet igényel, mert ott is ott lapulnak a bacilusok. És a lepedék – ezt a szót gyakran hallom tőle. Lepedék. Ha csak kinyitnám a számat, talán látnám, hol rejtőzik ez a fehér, makacs anyag. Ezt szokta mondogatni. Fehér lepedék.

De én nem nyitom ki a szemem, mert várom, hogy olvashassak, és hogy álomba merüljek. Mindkettőt imádom. Ezért is csukom le a szemem fogmosás közben. Nem azért, hogy a lepedéket lássam, ami úgyis rejtőzik, hanem mert a saját szemem zavaró lenne. Nem akarom látni a szemem. Apa jut eszembe, meg minden, ami vele kapcsolatos. A kéregetők, a tanulás, és az, hogy már nincs itt. Az alvás az egyik legcsodásabb dolog. Anya hangja mindig utána jön. Amikor alszom, minden rendben van. Olyankor soha nem fáj semmim. Az alvás során a hasfájás is eltűnik, ha éppen jelentkezne. És az álmodás! Na, azt igazán élvezem!