Endrei Judit korán, fiatalon búcsúzott el édesanyjától, ami mély nyomot hagyott benne. "A hétköznapi pillanatok, a kis apróságok hiányoznak a legjobban" – osztotta meg érzéseit, utalva arra, hogy az élet legszebb emlékei sokszor a legbanálisabb helyzetekb
Édesanyám nem volt híres ember, nem írt könyvet, nem szerepelt a tévében, mégis a legfontosabb tudás benne volt: szeretni, gondoskodni, figyelni.
Ebben a sorban a bölcsesség is megjelenik. Ezt a felfedezést csak jóval később tettük meg a húgommal, amikor már nem volt mellettünk. Gyermekkoromban, ha az édesanyánk kifejtette a véleményét, és az nem egyezett a sajátommal, rendszerint csak annyival elintéztem, hogy „jaj, anya, tévedsz!” Az évek múlásával azonban lassan ráébredtünk, hogy az ő megérzései valóban helytállóak voltak, hiszen az élettapasztalata messze felülmúlta a miénket.
Gyerekkoromban nagyon elfoglalt volt, mégis mindig elérhető volt számunkra.
Természetes volt, hogy szeretett bennünket, hogy szerettük őt. Abban az időben még nem volt divat gyakran mondani: szeretlek, mint ahogy arról sem beszélgettünk, mit jelent az anya és gyerek közötti kapcsolat. Néha azon gondolkodom, felnőttként törődtem-e vele eléggé, adtam-e neki elég figyelmet, amikor már idős volt. Ha ma még itt lenne, sokkal több időt töltenék vele, sokkal többet meséltetném, hallgatnám, és tanulnék meg tőle olyan dolgokat, amit csak az idősebbtől, csak az anyukánktól tanulhatunk meg.
Gyakran a legapróbb, mindennapi pillanatok hiányoznak a legélesebben. Azok az idők, amikor egy ízletes ebéd mellett csak úgy elmerültünk a beszélgetés tengerében. Amikor előkerült a kártyapakli vagy a társasjáték, és újra átélhettük a gyerekkor varázsát. Azok a jókedvű órák, amikor csak egymás társaságát élveztük, és a nevetés volt a középpontban.
Ezen a napon különös tisztelettel gondolok a nagymamámra. Ő volt az, aki megmutatta nekem, mi is az igazi, feltétel nélküli szeretet. Még a betegség árnyékában is, mindig azt mondta: „Juditkám, jól vagyok, inkább menj, a gyerekek várnak rád.” Emlékszem, hogyan tanított arra, hogy milyen egy igazi háziasszony. A keményített fehér terítő, a kötény, és az az aranyló húsleves, amit mindig külön tálban tálalt a színes zöldségekkel. A finom tepertős pogácsáját sosem felejtem el; hiába próbáltam meg elkészíteni a receptje alapján, egyik sem hasonlított az övéhez. Ahhoz ugyanis nagymamám keze és szíve kellett.
Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek az életében még jelen van az édesanyja, a nagymamája vagy egy szeretetteljes pótnagyi. Milyen különleges érzés kimondani nekik: "Hálás vagyok, hogy itt vagy nekem!"
És ha nincs már kinek, akkor is érdemes kimondani. Mert az anyai szeretet időtlen. Mindig ott marad velünk, amíg élünk.
