Takács Marika lánya igazán lenyűgöző szépséggel bír: minden egyes vonása emlékeztet az édesanyjára, Annamarira.
Középiskolás volt, amikor másfél év különbséggel elveszítette a szüleit takács Marika és Kazimir Károly lánya. Lassan három évtizede ennek, de nincs nap, hogy ne gondolna rájuk.
Nemrégiben emlékeztünk Takács Marika halálának és Kazimir Károly születésének évfordulójára. Budapesten, a Szent István park 4. szám alatt található egy emléktábla, amely megörökíti, hogy itt élt e két neves személyiség. Takács Marika a 20. század közepén, az 50-es és 70-es évek között, a televíziózás egyik meghatározó alakja volt, és az ország első bemondónői között számon tartották. Népszerűsége a nézők körében szinte legendás volt; szinte mindenütt, ahol megfordult, kedvesen megszólították és elbeszélgettek vele, hiszen személyisége és közvetlensége sokak szívéhez eljutott.
"Anya mindig örömmel segített másoknak, hiszen igazán szerette az embereket. Édesapám viszont a színházi világban vált híressé és népszerűvé, így nem kellett a közönség figyelmével foglalkoznunk. Legfeljebb az újlipótvárosi MTK szurkolóival találkoztunk néha, akikkel néhány szót váltottunk az utcán" - mesélte Annamari a Story magazinnak.
Késői gyerek volt, édesanyja 42 éves, édesapja 52 volt, amikor ő világra jött. Rövid, de annál gazdagabb élet jutott nekik így, hármasban.
Amilyen családi mintázatok és helyzetek vesznek körül, úgy érzem, hogy a kevesebb közös idő alatt is olyan kincseket kaptam tőlük, amelyek felbecsülhetetlenek, szemben azokkal, akik hosszabb időt töltenek együtt, de az életük egy folyamatos küzdelem. A korai veszteség ellenére mély hálát érzek az élet iránt, és persze irántuk is. Megéltem közös nyaralásokat, mély beszélgetéseket, kulturális élményeket és rengeteg vidámságot. Anyukám sokszor vitt magával a tévébe, míg apu inkább a színházat preferálta. Élénken él bennem az a pillanat is, amikor anyu az adás előtt a stúdióban vasalja a blúzát, vagy éppen megégeti a fülét a hajsütővassal.
Arra is világosan emlékszem, hogy mindig mennyit kellett várnom, hogy végre megérkezzen és velem lehessen. A Tháliában, ahol apu volt az igazgató és a rendező, nem igazán adtak elő gyerekdarabokat, így szerinte nekem nem volt ott helyem. Gyerekként nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a szüleim mennyire ismertek. Csak akkor döbbentem rá erre, amikor az iskolában vagy bárhol, ahol bemutatkoztam, az emberek azonnal felkapták a fejüket a nevem hallatán, és azonnal rákérdeztek:
csak nem?! De igen, válaszoltam."
Vagy amikor iszonyú kellemetlen módon kérnem kellett egy általános iskolai tanárnőmet, hogy ha lehet, ne javítsa ki 'kivételezésből' a nyelvtandolgozataimat a jobb eredményért. Ugyanúgy, mint másnak, adjon nyugodtan nekem is rossz jegyet, ha hibázom."
Tizenhat éves volt, amikor az édesanyja eltávozott, tizennyolc, amikor másfél évvel később az édesapja is elment. Ennek már közel harminc éve. Azóta egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne emlékezne rájuk.
