Fasiszta szenvedély, az univerzumban rejtőző titkok és egy asszony a tó mélyén – ezek az elemek egy különös világot festenek elénk. Az ellentmondások és a rejtett vágyak labirintusában találkozunk a történelem sötét árnyékaival, miközben a természet csodá

Charles Dickens klasszikus műve, a "Két város regénye", amely 2016-ban jelent meg az Athaeneum kiadó gondozásában, egy lenyűgöző történetet mesél el, amely a francia forradalom viharos időszakában játszódik. A regény, amely 616 oldalon keresztül bontakozik ki, a szeretet, áldozat és megváltás témáit járja körül, miközben a két város – London és Párizs – ellentéteit és hasonlóságait is bemutatja. Dickens mesteri írásmódja és élénk karakterei révén a történet nem csupán a múlt eseményeit idézi fel, hanem örök érvényű tanulságokat is közvetít az emberi természetről és a társadalmi igazságosságról. A könyv olvasása során a szívünk mélyéig eljutnak a hősies cselekedetek és a sorsok összefonódása, ami a regényt igazán különlegessé teszi.

Mielőtt tavaly a Két város regénye díszes kiadása a kezembe került, utoljára talán a gimnáziumban olvastam Dickenst. Akkoriban annyira magával ragadott a története, hogy gyakran hajnalig fent maradtam, hogy megtudjam, mi történik a szegény kis Twist Olivérrel. Nem kétséges számomra, hogy ha a viktoriánus kor írófejedelme ma élne, a Netflix vagy az HBO egyik vezető producere lenne. Hiszen a műfaj szakmai alapját képező, hétről hétre, fejezetenként publikált bestsellerei megelőzték a mai sorozatok számos dramaturgiai fogását. A Két város regénye is bővelkedik a lélegzetelállító cliffhangerekben, ügyes elhallgatásokban, váratlan fordulatokban, keserédes befejezésekben és egyéb narratív trükkökben. A több mint 600 oldalas terjedelme sem az oka, hogy hónapokig tartott az elolvasása; inkább az, hogy hivatalos kötelezettségeim miatt más könyvek is a figyelmem középpontjába kerültek. Már a híres nyitómondat is árulkodik arról, hogy szerzőnk tisztában van a felütés jelentőségével:

Azok voltak a legjobb idők, azok voltak a legrosszabb idők

- mutasson valaki ennél jobb regénykezdést! Persze Dickens később is odateszi magát a London és Párizs között ugráló cselekménnyel, amiből természetesen nem hiányzik az itt-ott kissé dagályos szerelmi szál, a hősies önfeláldozás, szimpatikus hőseinket pedig folyton bebörtönözni vagy lefejezni akarják. A közeg annyiban ezúttal nem igazán dickensi, hogy a viktoriánus Anglia helyett a francia forradalom idején járunk, de azért Dickenst itt sem kell félteni a lesújtó társadalomkritika terén: hatásos leírásokat kapunk a francia parasztok nyomoráról, valamint az őket lázadásba szadizó arisztokraták elvetemültségéről és totális inkompetenciájáról, ahogy később persze az évszázadokig fortyogó indulatait szabadjára engedő nép értelmetlen vérszomjáról is.

A kalandos sztori és a történelmi tabló működik a morális okfejtések, a szappanoperai túlzások, valamint annak ellenére is, hogy Dickens érzékelhetően otthonosabban mozog a két címbéli város közül az egyikben, mint a másikban: Londont minden elemében ismeri, míg Párizst és a francia falvakat inkább történelemkönyvekből és útleírásokból idézi elénk, de ezt is nagy mesélőkedvvel. Bónusz, hogy a művet Karinthy Frigyes fordította, akinek előszóbeli frappáns meglátásával könnyű egyetérteni: "Dickens, akit kis idők nagy tanújának lehetne nevezni, ebben a művében megmutatta, hogy a nagy időknek is méltó krónikása tudott volna lenni."

Christopher Duggan "A bódult nemzet - A Mussolini-imádat anatómiája" című műve (Park, 2016, 564 oldal) alapos és részletes elemzését nyújtja a Mussolini körüli kultusz kialakulásának és működésének. A könyv betekintést ad a fasizmus felemelkedésébe Olaszországban, feltárva, hogy miként vált Mussolini a nép szimbólumává. Duggan nemcsak a politikai aspektusokat vizsgálja, hanem szociális és kulturális tényezőket is, bemutatva, hogyan hatott a diktátor személyisége és retorikája az olasz társadalomra. A szerző egyedülálló módon járja körül a Mussolini iránti vonzalom gyökereit és következményeit, miközben párhuzamot von a történelmi események és a közvélemény alakulása között. Ez a munka nem csupán a múltra reflektál, hanem figyelmeztet a politikai idolizálás veszélyeire is.

"A nép olyan, mint egy nagy gyerek: irányításra, segítségre, és ha kell, büntetésre van szüksége" - fogalmazott Benito Mussolini egy 1925-ös angol lapinterjúban, és ezzel a kijelentéssel meglehetősen egyértelműen fejezte ki paternalista vezetői felfogását. Azóta eltelt egy évszázad, de ez a fajta nyíltan irányító szemlélet nemhogy eltűnt volna, hanem újraéledni látszik. Az első világháború után a súlyos veszteségeket elszenvedett olasz társadalom - ahogy más nemzetek is - csalódottan tekintett a liberalizmusra és a gyenge demokráciákra, és vágyakozva kereste egy erőskezű vezető irányítását, aki vissza tudná hozni "fényes múltjukat". Ezen ismerős motívumok miatt különösen tanulságos ma Christopher Duggan brit történész 2012-es munkáját kézbe venni, amely A bódult nemzet - A Mussolini-imádat anatómiája címmel jelent meg magyarul. Az eredeti cím, Fascist Voices. An Intimate History of Mussolini's Italy, még kifejezőbben rávilágít a téma mélységeire.

Duggan műve azzal a különleges megközelítéssel bír, hogy a hangsúlyt nem a hatalmon lévő vezetőkre, hanem a köznép hangjára helyezi. Ez a választás valódi történészi intimitást teremt, amely lehetővé teszi, hogy a fasizmus itáliai felemelkedésének és tartósságának okait ne csupán politikai döntések és híres személyiségek szemszögéből ismerjük meg, hanem sokkal inkább a hétköznapi emberek életén keresztül, naplóbejegyzéseik és a Ducénak címzett levelek révén. Ezek a források olyan mélyebb és sokszínűbb perspektívákat tárnak fel a politikai rendszerről, amelyek a hagyományos politikatörténet elemzéseiből gyakran kimaradnak. Ezekben a személyes vallomásokban világosan kirajzolódik, hogy a társadalmat feszítő vágyak, ambíciók és érzelmi feszültségek mennyire meghatározó szerepet játszanak a politika működésében. Például, ha elolvassuk azokat a leveleket, amelyek Mussolini titkárságához érkeztek, sokkal érthetőbbé válik, hogyan válhat a vezér mitikus figurája a mindennapokban tapasztalt korrupció és problémák árnyékában. E levelek között találhatók olyan fohászok is, mint például: „Kedves Ducénk! A legrettentőbb megpróbáltatásokat szenvedjük el veled és érted, de ne hagyj el bennünket ebben a súlyos órában. Jöjj vissza, és légy teljesen a miénk: szoríts bennünket erős öklödbe. Te mondád: 'A tavasz közel'.” Ezek a sorok mélyen tükrözik a társadalom vágyait és elvárásait, amelyek a politikai valóság bonyolult szövetébe ágyazódnak.

Walter Benjamin: "A műalkotás a technikai reprodukció korában" (Open Books, 2024, 346 oldal) című munkája lényeges és mélyreható elemzést nyújt arról, hogyan formálta át a művészetet és a kultúrát a technológiai fejlődés. Benjamin gondolatai a műalkotások reprodukálhatóságáról és azok eredeti értékéről új perspektívákat kínálnak, miközben rávilágítanak a modern világban a művészet társadalmi és politikai kontextusára. A könyv nem csupán elméleti megközelítések sorozata, hanem egyben provokatív kérdéseket is felvet az identitás, az autentikusság és a művészeti élmény természetéről a digitális korszakban. Benjamin írása a kultúrtörténet egyik alapműve, amely továbbra is inspiráló hatással van a művészet és a filozófia iránt érdeklődő olvasókra.

A Bázis Könyvek sorozat egyre fontosabbá válik, és legújabb kötetének alcíme: Művészetelméleti és kultúrpolitikai írások. Ez a kötet nem csupán Walter Benjamin legismertebb, nemzetközi szinten is elismert tanulmányát tartalmazza. Külön öröm, hogy a már több alkalommal magyarra fordított Műalkotás-tanulmányt most Mélyi József és Erhardt Miklós újraértelmezték, figyelembe véve, hogy Benjamin filozófiai rendszerében minden egyes kifejezés – így a sokszorosíthatóság helyett használt reprodukció is – kulcsfontosságú jelentőséggel bír.

Ennek a tanulmánynak az elhíresült részletei közé tartozik az egyedi műalkotásokra vonatkoztatott "aura" fogalma és a fasizmus nagy trükkje a politika esztétizálásáról, amire a kommunizmusnak a művészet politizálásával kell válaszolnia. Benjamint, a múlt század húszas, harmincas éveinek egyik legeredetibb művészetfilozófusát és társadalomkutatóját viszont igazán párizsi széljegyzeteinek, céduláinak, bölcsész agyömléseinek, vagyis a Passzázsoknak itt olvasható válogatása hozza közel a mai olvasóhoz: a tragikus sorsú szerzőt mindent megjegyző és összegyűjtő, folyton kombináló, megszállott mű-, életmód- és politikaértelmezőnek mutatja, a huszadik század egyik legmozgékonyabb elméjű tudósának.

Raymond Chandler: Asszony a tóban (21. Század Kiadó, 2020, 304 oldal)

Chandlert télen igazán érdemes olvasni. Ahogy a csavaros bűnügyek és a cinikus, netán korrupt nyomozók világába merülünk, úgy érezhetjük, hogy a szavak átmelegítenek minket. Az „Asszony a tóban” a szerző 1939 és 1943 között készült nagyszerű műveinek utolsó darabja, a negyedik a sorozatban, amelyben évente újabb Philip Marlowe-regények láttak napvilágot. A már jól ismert motívumok ezúttal is jelen vannak: a magándetektív Marlowe, aki életunt, de kitartó, mindig készen áll egy ironikus bölcselkedésre. Los Angeles elhanyagolt, dermesztő szegletei és a befejezések keserédes győzelmei szintén visszatérnek. Noha Marlowe rendre megoldja a gyilkossági ügyeket, ez nem mentesíti attól, hogy egyre több illúzióját veszítse el, és a világot egyre borongósabbnak lássa, mint azelőtt, hogy belemerült volna az aktuális rejtélybe. Pedig már akkor sem tartotta túl fényesnek a helyzetet.