Ezért vette fel Kádár Magyarország adósságait.
Kádár mélyen megvetette az áremeléseket, és mindent elkövetett, hogy az infláció ne lépje túl a 3-4 százalékos határt. Az 1970-es évek világgazdasági viharait nem engedték érvényesülni az országban, a gazdasági zűrzavarok hatásai nem kaphattak teret. A vállalatok a nyersanyagokat még akkor is "régi áron" kapták, amikor azok ára már kétszer-háromszorozódott, a költségvetés pedig állta a hiányt. A Magyar Nemzeti Bank politikai utasításokat kapott a magyar állam és a jelenlegi vezetés finanszírozására külföldi kölcsönök révén. Később pedig már a hitelt is újabb hitelekből törlesztették, és a politikai vezetés csak az utolsó pillanatokban figyelt fel a pénzügyi szakma figyelmeztetéseire.
A látványos lejtmenet miatt az 1960-as években a Szovjetunió és a szocialista blokk minden állama a gazdaság megreformálását tervezte, de sehol nem indult olyan mély, valódi reformfolyamat, mint hazánkban 1968-tól. Kádárék lazítottak a szigorú tervutasításos rendszeren, teret engedve a kereslet-kínálat szabályozó hatásának. Sehol máshol nem mertek "ennyire messzire" elmenni, az új gazdasági mechanizmus hamar elkezdte szúrni a szovjet pártvezetés szemét, Moszkvából nézve kapitalista elhajlásnak látszott.
Ezért a magyar vezetők számára különösen fontos volt Alexander Dubcek fellépése és a prágai tavasz eseménysora. Azonban, ahogy az idő telt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kádár János és csapata inkább a Szovjetunió előtt állította magát nehéz helyzetbe, miután kezdetben lelkesedéssel támogatták Prága reformjait. Így a szomszédos ország katonai megszállásában való magyar részvétel nem csupán a külső eseményekre adott reakcióként értelmezhető, hanem a hazai reformok és a kádári hatalom megőrzésének eszközeként is.
A nagy gazdasági terveket végül a való élet lenullázta. Az 50 kiemelt óriásvállalat állandó különalkuk védelmében továbbra is azt tett, amit akart, veszteségeiket az állami költségvetés állta. Meglepő módon viszont sok termelőszövetkezet remekül kiaknázta a lehetőségeket, ami csak tetézte a bajt: elsősorban konzervatív kommunista politikusok, az ipar szereplői és a munkás szakszervezetek köréből egyre masszívabb tábor követelte itthon is az új gazdasági mechanizmus leállítását. Kádár végül Leonyid Brezsnyev kétszeri, személyes felszólítására - egy darabig még mindig húzva az időt - 1974-ben egy szuszra leváltotta a reformpárti politikusokat.
Erről szólt az előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve azzal folytatjuk, hogy
Az 1970-es években a Kádár-rendszer a saját hatalmának megőrzése érdekében politikai szempontból drámai mértékben leépítette a magyar gazdaságot.
Elfogadta Moszkva akaratát
Történetünk e szálát ott engedtük el, amikor 1974 márciusában a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottságának ülésén a reformszárny sorsa végleg megpecsételődött. Ekkor olyan prominens személyiségeket, mint Nyers Rezső, Fehér Lajos, Aczél György, Fock Jenő és Ajtai Miklós, eltávolítottak a felsővezetésből, vagy más beosztásokba helyezték őket. Ezzel a lépéssel a reformok iránti remények végleg szertefoszlottak, és megkezdődött a politikai klíma visszarendeződése. Kádár János, a párt vezetője, határozottan cáfolta, hogy politikai motiváció állna a háttérben. A március 19-20-i KB-ülésen, mielőtt megnevezte volna az érintetteket, így fogalmazott:
"A beterjesztett javaslatokról még más értelemben is jelentést kell tennem. Ezt értem globálisan, az összes felmerült névre, és külön-külön, kivétel nélkül minden egyes elvtársra: politikai értelemben itt senki kifogás alá nem esett, szubjektív szándékát, a kommunista tisztességét senkinek kétségbe nem vonták, és nem is engedhetjük a jövőben sem. Ez teszi lehetővé, hogy ilyen különösebb vájkálás nélkül tárgyaljunk. Itt nincs politikai ok. Ha volna, elvtársak, akkor a megszokott módon és nyíltsággal felvetnénk" - idézi Huszár Tibor Kádár című könyvében.
A történész értékelése szerint e szavakat egyrészt cukorkának szánta a leváltott elvtársaknak, fejsimogatásnak, most elteszi őket a szekrénybe, és ha később szüksége lesz rájuk, elő tudja venni őket. Másrészt - a kádári hatalomgyakorlás szintjére tágítva a kört - pedig az történt, hogy az első titkár Brezsnyev fejmosásai hatására 1972-től kezdte megérteni: elérkezett a falig. A magyar gazdaságirányítás módszerei elszakadtak a tábor derékhadától, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetősége túl radikálisnak, a kapitalista viszonyok felélesztésének értékelte a reformokat.
Bár a szavak nem pontosan így hangzottak el, a sorok mögött ott rejlett a fenyegetés, hogy Kádárt akár leválthatják, és helyére egy sokkal rugalmasabb, a szovjet elvárásokat jobban megértő vezetőt keresnek. Ennek következtében Kádár a megszokott irányba fordult: hatalmának megőrzése érdekében alávetette magát Moszkva kívánságainak. Ezt azonban nem hirdethette meg nyilvánosan, sőt, éppen ellenkezőleg, állandóan hangsúlyozta, hogy nem áll szándékában politikai játszmákba bonyolódni.
A pénzügyi káosz és az Ikarus: egy iránytű a zűrzavarban A modern gazdaság, mint egy hatalmas, zűrzavaros színpad, folyamatosan változik, és a pénzügyi káosz egyre inkább mindannyiunk mindennapjait befolyásolja. A befektetések, a hitelek és a gazdasági trendek olyan bonyolult hálózatot alkotnak, amelyben nehéz eligibilisen navigálni. Ebben a turbulens környezetben érdemes megfontolni, hogy mit tanulhatunk az Ikarus mítoszából. Az Ikarus története a görög mitológiában a szárnyalásról és a bukásról szól. Ikarus, akit apja, Daidalosz készített fel a repülésre, a figyelmeztetések ellenére túl közel merészkedett a naphoz, és végül a szárnyai megolvadtak. Ez a mítosz egy fontos tanulságot hordoz: a mértéktartás és a tudatosság kulcsfontosságú a sikerhez, legyen szó akár repülésről, akár pénzügyi döntésekről. A pénzügyi világban is sokan hajlamosak a túlzott kockázatvállalásra, a gyors nyereség ígéretének csábítására. Az Ikarus példája arra emlékeztet bennünket, hogy a mértéktartás és a hosszú távú tervezés elengedhetetlen. A pénzügyi káoszban a tudatos döntések és a stabil alapokra épülő stratégiák segíthetnek elkerülni a katasztrófát. Egyedi megközelítésünkkel tehát a pénzügyi káoszt nemcsak problémának, hanem lehetőségnek is tekinthetjük. Az Ikarus szárnyalása és bukása párhuzamba állítható a befektetési világ kihívásaival és lehetőségeivel. Képesek vagyunk tanulni a hibákból, és megerősödve, tudatosabb döntéseket hozni a jövőben. Az igazi siker kulcsa a tudás, a tervezés és az arányérzék, ami segíthet minket a pénzügyi zűrzavarból való kiemelkedésben.
A reformok "arcát" megjelenítő politikai szereplők háttérbe vonulásával a folyamat megakadt. Más szóval, a meglévő szabályozórendszert nem bontották le, ellenreformokat sem vezettek be, és nem hirdették meg, hogy visszatérünk a merev tervutasításos gazdaság modelljéhez. Talán a legrosszabb, ami történhetett, az az, hogy semmilyen lényegi változás nem következett be.
Minden a régi kerékvágásban zajlik, hiszen senki sem hajlandó betartani az általános, mindenkire érvényes szabályokat. Helyette továbbra is érvényesülnek a sajátos megállapodások és a "mutyik", amelyek a támogatásokért folynak. Az egész rendszer egyre inkább átláthatatlanná válik, és mindig az aktuális egyedi megállapodások döntik el, hogy egy vállalat sikeres lesz-e, vagy sem.
Germuska Pál hangsúlyozza, hogy az Ikarus egyike a ritka világszerte elismert magyar vállalkozásoknak.
Gazdaságtörténeti konferenciákon gyakran felmerül az a gondolat, hogy a teljes KGST számára készült termelésünk, valamint a vállalatunk jelenléte körülbelül 100 országban óriási pénzügyi sikert hozhatott. Logikusnak tűnik összekapcsolni a két tényezőt, azonban a valóság az, hogy ennek megítélése rendkívül bonyolult. Minden egyes államközi megállapodás különböző árazási és támogatási rendszert hozott magával, és a szocialista gazdaságban a naturáliák cseréje dominált, melyek nem mindig tükrözték a piacgazdaságban megszokott értékeket.
A buszok az utakon, a vasérc viszont a gyárakban. De vajon milyen árfolyamon számítjuk a rubelt vagy a dollárt? Milyen mértékű állami támogatást kaptak a buszok a nyersanyagok beszerzéséhez? Számtalan tényezőt kell figyelembe venni, és rendkívül nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy ez vagy az a termék valóban sikeres volt, és hogy mennyire hozott hasznot Magyarországnak. Műszaki, mérnöki, technológiai szempontból kétségtelen, hogy az Ikarus és más magyar nagyvállalatok számos kiemelkedő innovációt és kiváló terméket alkottak. Azonban azt, hogy ezek pénzügyileg mennyire voltak életképesek, még az Ikarus esetében sem tudjuk pontosan megállapítani.
Az áremelés helyett inkább a hiány mértékét emelték meg.
Témánkat szűk keretek között továbbgondolva, az új gazdasági mechanizmus leállítása egy jelentős világgazdasági fordulóponttal, az 1973-as olajárrobbanással egy időben zajlott. A történészek évtizedeken át hangoztatták, hogy a magyar gazdasági döntéshozók nem voltak képesek észlelni a globális változások hatásait, és reakcióik késlekedtek. Germuska Pál véleménye azonban azt sugallja, hogy ezt a nézetet bátran el lehet vetni, mivel az események komplexitása és a helyi kontextus figyelembevételével más következtetésekre juthatunk.
A levéltári dokumentumokból világosan kiderül, hogy a nem éppen népszerű Csikós-Nagy Béla által irányított Országos Anyag- és Árhivatal 1973 végén és 1974 elején részletes jelentéseket készített a korabeli gazdasági döntéshozók számára. Ezekben a jelentésekben arra figyelmeztettek, hogy radikális változások küszöbén állunk. Csikós-Nagyék nem csupán az olajárak emelkedésének következményeivel foglalkoztak, hanem tisztában voltak azzal is, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer, ismertebb nevén a Bretton Woods-i rendszer, szétesése felé halad. Más szóval, olyan világgazdasági hatásokkal néztünk szembe, amelyek egyenesen kataklizmához hasonlíthatók. A jelentésekben időben figyelmeztették a politikai vezetést is: sürgős lépésekre van szükség az államháztartási terhek csökkentése érdekében.
A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a globális piacon tapasztalható árváltozások – amelyek az esetek 99 százalékában emelkedést jelentenek – világossá kell váljanak a gazdasági szereplők számára. Más szavakkal, az árakat fel kellett emelni, csakhogy ez volt az a lépés, amitől mindenki félt.
- fogalmaz a történész.
A prágai tavasz és az 1970-es lengyel válság figyelmeztető példákként szolgáltak, ahol a tömegek ellen bevetett erőszak és a munkástüntetések elfojtása súlyos következményekkel járt a kormány számára. Az áremelésekre reagáló kiszámíthatatlan társadalmi reakciók kockázata nyilvánvalóvá vált. Az MSZMP vezetősége ezért óvatos megközelítést választott, igyekezve minimalizálni a globális piaci hatások következményeit. Ennek érdekében az állami költségvetésnek egyaránt támogató szerepet kellett betöltenie, hiszen egyszerre kellett biztosítania az exportáló cégek és a beérkező alapanyagok helyzetét is.
Miközben a nyersanyagok költségei akár kétszeresére vagy háromszorosára ugrottak, a hazai termelők továbbra is ugyanazokon az árakon jutottak hozzá az alapanyagokhoz.
Nem volt kétséges, hogy a történet végkimenetele milyen irányba fog haladni.
Kádár számára az infláció egyfajta rémálom volt, amely folyamatos aggodalomra adott okot.
Mit tett, hogyan értékelte a helyzetet Kádár János? Sorozatunk egy korábbi részében utaltunk már rá, hogy nem rendelkezett pénzügyi vénával, nem is igazán érdekelték a gazdasági kérdések. Ezek következményei azonban annál inkább, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ő a gazdasági hatásokat mindig a politika nyelvére fordította le: most mindvégig amellett érvelt, hogy a negatív következményeket nem szabad ráengedni a magyar társadalomra.
A brutálisan megugró állami kiadásokat, a hatalmas költségvetési deficitet kizárólag külföldi hitelekkel lehetett fedezni, ezek menedzselésével Fekete Jánost, a pénzügyminisztériumnak közvetlenül alárendelt Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökhelyettesét bízták meg. Egy 1999-es, Benda Lászlónak adott hosszú interjúban Fekete azt mondta, a magyar pártvezetés nem akarta 3-4 százalék fölé engedni az inflációt, holott az a fejlett országokban is 10 százalék fölött volt a korszakban.
Fekete határozottan kijelentette, hogy a politikai vezetés, különösen Kádár, egyértelműen inflációellenes álláspontot képviselt. Kádár hangsúlyozta, hogy a magyar emberek az elmúlt fél évszázad során kétszer is elveszítették megtakarításaikat. Más szóval, mindig is érzékenyek voltunk az inflációra, és ez a jellemző folytatásává vált a gazdasági történelmünknek.
Kádár gondolatai a két világháború utáni hiperinflációk hatására formálódtak, így saját élete és környezete tapasztalataiból merített. A pénzromlás és az áremelkedés okozta félelmet mélyen magában hordozta, ami miatt képes volt a végsőkig elmenni a külső eladósodás terén. Az MNB-t gyakorlatilag politikai irányelvek szerint mozgatták, hogy a magyar állam és a hatalmon lévő vezetés külföldi kölcsönök révén biztosítsa működését.
Kádár János és az általa választott politikai környezet a '70-es években sajnálatos módon rossz irányba terelte az ország sorsát. A rövid távú politikai célok és a hatalom megtartásának vágya miatt a magyar gazdaság hosszú távú jövőjét helyezte veszélybe. E döntések következményeként a hazai fejlődés és fenntarthatóság érdekét háttérbe szorította.
„Tedd különlegessé a mondanivalódat!” – javasolja Germuska Pál.
A hitel törlesztése más hitelből történt, és 1975-re a GDP-arányos államháztartási hiány, amelyet a Központi Statisztikai Hivatal már 1968-tól kezdve számolt, elérte a 10 százalékot. Mindezt azonban szigorúan titokban tartották.
Elvesztegetett évtized
További veszteségek értek minket, mivel az importárak jelentősebb ütemben emelkedtek, mint a magyar exportárak. Ezen felül Feketéék érthető módon a legalacsonyabb kamatozású hitelek felkutatására összpontosítottak, államkötvényeket bocsátottak ki, és rendkívül változatos portfóliót alakítottak ki különböző pénznemekből. Akkoriban elterjedt vélekedés volt, hogy az MNB minden lehetséges eszközt mozgósít, mint egy zenekar, amely minden hangszeren játszik.
Ez a helyzet 1979-80 környékén vált különösen súlyossá, amikor drámai árfolyam-ingadozások következtek be, ennek következtében pedig a dollárban kifejezett adósságállomány körülbelül egymilliárd dollárral nőtt. A Nyers Rezső utódaként kinevezett gazdaságpolitikai titkárok, Németh Károly és később Havasi Ferenc, nem rendelkeztek megfelelő szakmai háttérrel, és valószínű, hogy nem voltak képesek átlátni a korabeli pénzügyi viszonyok bonyolultságát. Ilyen nézőpontból...
az 1970-es évek a történész meglátása szerint a hibás reakciók és a mindent felülíró politikai érdek miatt elvesztegetett évtized volt.
A már korábban említett Csikós-Nagy Béláék évről évre folyamatosan benyújtották jelentéseiket, amelyekben részletezték, hol lenne szükséges a változtatás, és hogyan lehetne az árakat emelni, stb. A politikai döntéshozók azonban csak akkor reagáltak, amikor 1977-78-ra olyan súlyos adósság felhalmozódott, hogy Magyarország a fizetésképtelenség szélén állt. Ekkor a jegybank egy aggasztó jelentést készített, amely a helyzet komolyságát tükrözte. Érdekes módon, Timár Mátyás, a jegybank elnöke, nem volt hajlandó ezt a dokumentumot a legfelsőbb politikai körök elé vinni. Nem vállalta a felelősséget a kimondott tényekért, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a helyzet tarthatatlan.
Ehelyett a pártapparátusban kezdték terjeszteni, ennek hatására pedig a már említett gazdaságpolitikai titkár, Havasi Ferenc "megvilágosodott": '78 júniusában már kemény számokkal sokkolta a Politikai Bizottságot (PB), ekkor kezdődött a helyzet átértékelése. A következő év februárjában a PB eljutott odáig, hogy a költségvetési egyensúlyt most már sokkal fontosabbnak tartotta az életszínvonal további növelésénél, és hazánk vagy a Szovjetunióhoz fordul pótlólagos hitelért, vagy a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel veszi fel a kapcsolatot.
Milyen eredmények születtek, azt a következő epizódban részletesen kifejtjük, ahol az 1970-es évek politikai eseményeit vizsgáljuk meg. Külön figyelmet szentelünk az 1972-es Kádár-Brezsnyev találkozóknak, amelyek jelentős hatással voltak a kor politikai tájára.
