Ez a legkreatívabb megoldás a rémálmok elkerülésére!
Annyira elérte a csúcsot, hogy már nem látja a lehetőségeket, és a kilátástalanság miatt végső elhatározásra jut.
A név kötelez. Az álomfejtéssel és az ezzel rokon prog-metallal főállásban foglalkozó Dream Theaternek napokban jelent meg a Parasomnia című új albuma. A paraszomniának azokat a nemkívánatos jelenségeket nevezzük, amelyek az alvás idején, általában az elalvási-felébredési folyamat kisiklásából jönnek létre.
Természetesen nem szükséges szigorúan orvosi szempontból vizsgálni a hetvenperces album minden részletét; inkább az a lényeg, hogy az élmény és az érzelmek átélése domináljon.
A Parasomnia, a metálzene kedvelőinek régóta várt gyöngyszeme, végre megérkezett! Tizenhat év elteltével a Dream Theater visszatér az eredeti dobosukkal, Mike Portnoy-jal, akinek játékát mindenki izgatottan várja. Portnoy nem csupán a zenekar alapító tagja, hanem egy igazi dobos legenda is; már 37 éves korában bekerült a Modern Drummer Hall Of Fame-be, ami jól tükrözi tehetségét és hatását a zenei világra. A Parasomnia nem csupán egy újabb album, hanem egy érzelmekkel teli zenei utazás, ami újra életre kelti a rajongók emlékeit és várakozásait. Az izgalom és a nosztalgia keveredése egyedülálló élményt ígér, amelyben a metálzene minden árnyalata felfedezhető.
A Rolling Stone magazin listáján ő a világ nyolcadik legjobb dobosa, és ez persze csak egy játék, a lényeg az, hogy visszatérésével a Dream Theather megtáltosodott. A Mike Manginit váltó Portnoy azt nyilatkozta a lapnak, hogy a zenekar tagjai lassan a hatvanas éveikben járnak, és feltette magának a kérdést, hogy mennyi ideje lehet még a színpadon. Nem szeretné, ha az ő helyzete hasonló lenne Roger Waters és a Pink Floyd konfliktusához, vagy Peter Gabrielnek a Genesis-szel fennálló vitáihoz. Hogy aztán maga az album afféle kísérőjelensége lenne az elalvási és felébredési folyamat kisiklásának, azt már nem is olyan könnyű eldönteni.
A nyitódal, az "In The Arms Of Morpheus" éjszakai zörejei olyan atmoszférát teremtenek, mintha egy kortárs horrorfilm zenei aláfestésében hallanánk. Ezt követően a zenekar a progresszív rock és metál világának legjavából merít: a Pink Floyd, Primus, Iron Maiden és Metallica öröksége elevenedik meg a hallgató előtt. Bár ezek a hatások csupán intarziák, a Dream Theater páratlan muzikalitása és hangszerelési tudása révén új dimenziót ad nekik, mintegy újraértelmezve és kiemelve e motívumokat.
Természetesen, a prog-metal rajongói, akik a műfaj szigorú keretei között mozognak, gyakran azt állítják, hogy a zene unalmas, mivel hiányzik belőle a spontaneitás és a váratlan fordulatok varázsa. Csakhogy ezt a nézetet határozottan megcáfoljuk! A lemez hallgatása közben olyan sok újító megoldásra bukkanunk, hogy a virtuóz hangszerelés mellett szinte tapinthatóan érzékeljük a kreativitás szikrázó energiáját. Valójában úgy érezzük, hogy ebben az albumban lakozik még legalább tíz másik, különleges élmény, amely csak arra vár, hogy felfedezzük!
A zenekar olyan izgalmas témákat kínál, amelyek sokak számára ismerősek lehetnek, hiszen onnan folytatják a történetet, ahol a legendás John Petrucci (gitár), John Myung (basszusgitár), Jordan Rudess (billentyűs hangszerek), Mike Portnoy (dob) és James LaBrie (ének) abbahagyták. Itt nem csupán a virtuóz gitárszólók dominálnak, hiszen azoknak gyakran nincs valódi tétje. Sokkal inkább a különböző zenei világok találkozása és kölcsönhatása az, ami igazán izgalmassá teszi a produkciót.
A Parasomnián hallható Portnoy dobjátékának visszatérő dallamai némileg elhomályosították John Myung basszusgitárjának varázsát, de biztos vagyok benne, hogy a koncerteken ezt a dinamizmust majd pótolják. Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden hangszerrel egyszerre lenyűgözni a közönséget, hiszen éppen az a szépsége ennek a zenekarnak, hogy minden egyes részletre és előadásmódra figyelnek, akár egy cirkuszi légtornász mutatványánál.
A legszebb az egészben, hogy halljuk a hatásokat, például a Metallica The Call Of Ktulu című dalát a Night Terrorban, máshol a Machine Head és a Pantera groove-jait, ugyanakkor zavarba ejtő az a grandiózus zenei esztrád, amivel megemelik az egészet, játszi könnyedséggel építenek dicsőséges, eposzi méretű kompozíciókat.
Az album igazi csúcspontja a húszperces "The Shadow Man Incident", amely egy bonyolult, melodramatikus kompozícióként bontakozik ki, szinte egy egész lemezoldalnyi élményt kínálva. A Dream Theater, a prog-metál legmeghatározóbb zenekara, már 12 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, és tagjai nem csupán virtuóz technikájukat demonstrálják, hanem azt is bebizonyítják, hogy a virtuozitás nem csupán üres tudás, hanem egy eszköz, amellyel különböző zenei elképzeléseket összehangolva igazi harmóniát alkothatnak.
A Parasomnia borítóját Hugh Syme művészete díszíti, ahol egy álomjáró lány felfedezése közepette egy régi kastély szobájában találjuk magunkat. A háttérben egy gyönyörű ólomüvegablak látható, melyen a Dream Theater logója, a Majesty szimbólum ragyog. Bár a kép nem éppen megnyugtató, a zenekar ügyesen egyensúlyoz a rémálmok és a behulló lidércfény világában, biztosítva, hogy a zene komplexitása és gazdagsága segítsen a békés alvásra vágyóknak.
