Európai nőként a magyar művész kiemelkedő teljesítménye révén elnyerte a kokesikészítő mesterek fődíját, ezzel pedig egy évszázadok óta fennálló határt lépett át.

Tóth-Vásárhelyi Réka iparművész rendkívüli utat járt be, amikor ő lett az első nő, aki díjat nyert a Japán Nemzeti Kokesi Kiállításon és Versenyen. Ezzel nem csupán a kokesi baba készítésének mestereként ismerték el Japánban, hanem egy új korszakot is megnyitott a tradicionális művészet világában, amelyet hosszú időn át férfiak domináltak. Réka innovatív formákkal és technikákkal gazdagította ezt az évszázados hagyományt, ezzel lebontva a művészeti határokat. Mindig is úgy érezte, hogy a japán kultúra iránti tisztelete és alázata mélyen összekapcsolódik a magyar gyökereivel. Már gyermekként is otthonosan mozgott a japán értékek világában, amelyben a harmónia és a tisztelet mindig is középpontban állt. Bánosi Eszter írása.

Tóth-Vásárhelyi Réka műhelyébe lépve az ember szinte azonnal egy teljesen új dimenzióba érkezik. A tér letisztult formái és a minimalista esztétika mellett a figyelem és a belső nyugalom érzése ölel körül, mindez egyensúlyban van a modernitás és a hagyományos elemekkel. Ahogy az ajtó előtt leveszem a cipőmet, nem csupán a külvilág zaját hagyom magam mögött, hanem a mindennapi gondjaim és aggodalmaim is eltűnnek. Helyüket átveszi az a különleges szellemiség, amely az iparművész és kokesibaba-készítő keze nyomán születik, és amely minden egyes részletből árad, megidézve a kreatív lélek harmóniáját.

A polcok szépen rendezett sorában színes, változatos méretű kokesi babák sorakoznak, mindegyik saját egyedi történetével. Ott áll Urasima Taro, a legendás halász, aki egy teknőst mentett meg, és ezzel egy varázslatos kalandba keveredett. Mellette a Fehér daru tragikus hősnője, Odaadó Komacsi, akinek fájdalmát és áldozatvállalását a múlt szelleme őrzi. Kaguya-hime, a Bambuszban született Holdhercegnő, szintén a polcon pihen, csodás szépségével és titokzatos történetével elbűvölve a nézőket. A babák között Kabuki és Noh színházi karakterek, bátor szamurájok és még sok más különleges figura található, mindegyik egy újabb szimbólum és mese kapuját nyitva meg, egy varázslatos világba vezetékelve a látogatót.

Rékát a babák megalkotásakor leginkább a japán mítoszok, legendák és népmesék varázslatos világa vonzza; a hiteles és részletgazdag munkához pedig alapos kutatómunkát végez, amiért számos elismerésben részesült.

Ahogy legeltetem a szemem az alkotásokon, egy matrjoska babához hasonló kokesit veszek észre. Réka elmondja, valójában a matrjoska is a kokesitől származik. "Észak-Japánban kezdték el készíteni a kokesi babákat az 1700-as évek végén, ami földrajzilag Vlagyivosztokkal van egyvonalban. Egy orosz asztalosmester kapott egy szétszedhető kokesit, ez inspirálta őt, hogy elkészítse az első matrjoskát, amellyel aztán díjat nyert az 1904-es párizsi világkiállításon. A babák ezután Európa-szerte elterjedtek, de senki sem sejtette, hogy Japánból származik az inspiráció. A régi kokesi babákat kizárólag férfiak készítették, a matrjoskát már nők faragták. Az orosz változat puha nyírfából készült, kis késsel, míg a kokesit keményfából faragták, például vízfából vagy japán gyertyánszilből nagy esztergagépek segítségével" - magyarázza.

Rékától értesülök arról, hogy a magyar fafajták nem ideálisak a nagyobb kokesi készítésére, mivel hajlamosak könnyen megrepedni. Ezzel szemben egy 20 centiméter átmérőjű japán fa megmunkálása során szinte sosem törik el. Ezért a művész mindig 5-6 ládányi kiváló minőségű alapanyagot hoz magával Japánból.

Japánban több mint 250 különböző babafajtát ismernek, azonban ezek közül csupán egy szűk csoport, elsősorban a gyűjtők rendelkeznek mélyebb ismeretekkel.

A babakészítés hagyománya gazdag és sokszínű, területileg és társadalmilag is változatosan csoportosítható. Északról délre, keletről nyugatra, sőt, akár tájegységenként és társadalmi rétegenként is különböző babák születtek. Minden közösség megalkotta a saját, jellegzetes babáját: az arisztokrácia selyemből készült, elegáns porcelánbabái mellett a paraszti réteg a fa- és rongybabákkal büszkélkedett. E babák nem csupán játékszerek voltak; számos kultúrában spirituális és szakrális jelentéssel bírtak. Például a himlő elkerülésére, vagy a gyerekek védelmére készítettek apró textilbabákat, úgynevezett hoko-kat, amelyeket az ágyba helyeztek, hogy megvédjék a kicsiket az ártó szellemektől. A 12-13. században népszerű uji ningjo, amely teacserjéből készült, szintén ilyen védelmi szerepet töltött be, és az asszonyok kimonó övükbe tűzték, hogy megóvják őket a teaszüret idején.

A japán babafélék között egy különleges példányt találunk: a házvédő szent babát, amely finom porcelánból készült. Amikor először érkeztem Japánba ösztöndíjjal, egy bolhapiacon akadtam rá egy ilyen babára, és örömmel vittem vissza a kollégiumba. Azonban egy, az országban hosszabb ideje élő magyar barátnőm figyelmeztetett, hogy ne hozzam be a babát csak úgy a házba. A házvédő baba nem csupán egy egyszerű dísztárgy: a japán kultúrában a bejáratnál, azaz a genkanban kell elhelyezni, ahol összegyűjti az ártó szellemeket. Fontos tudni, hogy ezt a babát csak egy adott helyen lehet használni. Ha például a ház eladásra kerül, a babát a szentélybe viszik, ahol elégetik. Azóta én is komolyan átgondolom, mit hozok be a lakásba.

Bár ma már sorozatgyártásban is készítik ezeket az utóbbi években rendkívüli népszerűségnek örvendő babákat, Japánban csak körülbelül 100-120 ember foglalkozik hivatalosan kokesi-készítéssel. A kokesi sem csupán esztétikus dísztárgy, hanem gyerekjáték, szuvenír, gyógyító talizmán is. Észak-Japánban a középkor óta minden család fontos tagja volt legalább egy kokesi, mely éhínségtől, tűzvésztől és betegségektől védte a házat.

Réka így mesél: "A régi hagyományok szerint a kokesik, ezek a különleges figurák, a földrengések előre jelzésére is képesek voltak. A klasszikus kokesi egy egyszerű, gömbölyded fejecskéjű, henger alakú bábu, amely már a legkisebb földmozgásra is felborult, jelezve ezzel a családnak, hogy valami nem stimmel. Az első kokesikészítők írástudatlan földművesek voltak, akik nyáron a rizsföldeken gürcöltek, télen viszont munka nélkül maradtak. Ekkor kezdtek el esztergályozni, és a lehullott fából különböző konyhai eszközöket, valamint aranyos babákat készítettek, amelyeket a gyerekek a hátukra kötve hordhattak. A kokesik hamarosan új szerepet is kaptak. Az arisztokraták a téli hónapokban hőforrásokhoz látogattak gyógyulni, és a nagy gömbfejű bábuval a vállukat ütögették, így terjesztve el a kokesik gyógyító erejéről szóló legendákat az országban."

A babák szerepe a gyerekek lelkének védelmében különleges jelentőséggel bírt a középkor sötét időszakaiban, amikor a gyermekhalálozások aránya rendkívül magas volt. Az emberek úgy vélték, hogy a születés pillanatában a test és a lélek még nem teljesen egyesült, így a babák, mint védelmezők, segítettek megóvni a lélek épségét, lehetővé téve, hogy a kis testek egészségesen fejlődhessenek. Amikor a test és a lélek végre egybeforrt, már nem volt szükség a babákra; ilyenkor megköszönték nekik a támogatást, és máglyán elégették őket, mint a védelem szimbólumait. Réka elmondása szerint a hagyomány máig él, és minden évben megrendezik a rituális égetést, ahol a mesterek köszönetet mondanak az égi segítségért, és az év legszebb babáját a tűzbe vetik, hogy ezzel is megörökítsék a múlt tanításait.

A babák születése egy olyan csodálatos és érzelmekkel teli folyamat, amely mélyen megérinti a szíveket. A sintó papok szertartása során áldást kérnek az erdőre, miközben kiválasztják azokat a fákat, amelyek szelleme hozzájárul a felhasználásukhoz. Ezt követően a kivágott fát legalább öt évig szárítják, hogy elnyerje a kellő állapotot és szépséget.

A kokesiknek két fajtájuk van: a hagyományos (dento) kokesik és a kreatív (szoszaku) kokesik. Az előbbiek egyszerűbbek, kerek fejű, hengeres testű, hagyományos minták alapján készült babák, utóbbiak pedig változatosabbak és díszesebbek. "Tóhoku megyében tizenegy család él, amelyek már évszázadok óta apáról fiúra örökítve a tudást készítik a dento kokesit. Voltak olyan mesterek is, akik rendkívül magas szintű szakértelemmel bírtak, és akár a gyerek születési hosszúságának és súlyának megfelelő babát is elkészítették, hogy örök emlék maradjon" - avat be a magyar kokesi mester.

Hozzáteszi: "A dento babák ritkák, mert csak az említett tizenegy család készítheti őket. Japánban "élő nemzeti kincsnek" számítanak. Ezek a mesterek a hagyományos technikákat változtatás nélkül képviselik, állami támogatást kapnak, és munkájukat nagy tisztelet övezi. Bármilyen változtatás esetén hivatalos engedélyre van szükség, így a generációkon átívelő apró módosításokat is nyilvántartják. A mester értéke abban rejlik, hogy kézzel, változatlan formában készíti el a tökéletesen egyforma darabokat."

Ezzel szemben a kreatív kokesikészítők nagy hangsúlyt fektetnek a változatosságra. Emiatt van némi ellentét a két csoport között: a kreatívok szerint a dentósok monoton munkát végeznek, a dentós ág képviselői viszont a kreatív babákat nem tekintik igazinak. "Szerencsés vagyok, mert egyik csoportba sem tartozom teljesen, így mindkettőtől meghívást kapok, ami ritka, hiszen a két közösség általában elszigetelten dolgozik" - mondja Réka.

Ahogy Réka felfedi előttem ezt a különleges világot, egyre inkább foglalkoztat a kérdés: vajon mi inspirálta őt, hogy ennyire vonzódjon Japán kultúrájához?

A történet kezdete a 80-as évekbe nyúlik vissza, amikor a szomszédjukba egy japán család költözött. "Nagyon erős kötődés alakult ki a két család között, és amikor elmentek, hirtelen valami nagyon elkezdett hiányozni. Már kislányként eldöntöttem, hogy Japánba kell mennem."

Végül, 27 éves korában, 2002-ben, kutatási ösztöndíjjal került a Kobe Egyetemre, ahol rajztanárként a művészeti nevelés rejtelmeit kezdte el tanulmányozni. "A tapasztalataim egyáltalán nem igazolták a rendszer előnyeit, így elgondolkodtam: ha az iskolákban ennyire merev, poroszos módszerekkel tanítják a rajzot, akkor honnan ered ez a rendkívül elemi, ösztönös vonzalom a japánokban az esztétika iránt? Elhatároztam, hogy magánkutatásba kezdek, és alaposan megvizsgálom a régi japán művészeti technikákat, mint például a kalligráfiát és az ikebanát, valamint az alternatív művészeti nevelési módszereket. Itt már sokkal több izgalmas felfedezést tettem. Amikor végül hazatértem, és világra jött a lányom, írtam neki egy mesekönyvet egy kokesi babáról. Ekkor már jelentős gyűjteményem volt ezekből a babákból, de a történetüket még nem ismertem olyan mélységben."

A 2009-ben debütáló "A csodálatos fababa meséje" hatalmas népszerűségnek örvendett, és sokan vágyakoztak arra, hogy hasonló babát szerezhessenek be. "Magyarországon akkoriban még nem voltak ilyen babák, ezért egy barátnőm bátorított, hogy én magam készítsek el egyet. Mivel addigra már tapasztalatot szereztem egy japán szobrász mellett a fafaragás terén, úgy döntöttem, hogy belevágok. Visszatekintve, az első babáim teljesen autodidakta módon, saját kísérleti technikákkal készültek, de az emberek kedvelték őket: karácsonyra 190 babát adtam el, egy év alatt pedig összesen 1500 darabot. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez lett a fő foglalkozásom. Jelenleg már több mint 35-40 ezer babát készítettem, de már nem is számolom őket" – meséli Réka. Az eladásra szánt babák mellett olyan különleges darabokat is alkot, melyek az életének különböző szakaszait tükrözik. "Ezeket már inkább művészi alkotásoknak tekintek" – teszi hozzá.

Réka története a mesterekkel való első találkozásáról Narukóban kezdődött, ahol a hagyományos kokesi babák készítése a helyi kultúra szerves része. Kezdetben furcsán méregették őt a mesterek, ám amikor bemutatta a saját készítésű babáit fényképeken, a meglepetés láthatóan átjárta őket. 2015-ben egy merész ötlet fogalmazódott meg benne: benevezte a babáit a Siroisi városában megrendezett Japán Nemzeti Kokesi Versenyre, és ezzel a döntésével azonnali elismerést nyert. "Nem az volt a célom, hogy díjat nyerjek, hanem hogy megtudjam, a munkám valóban kokesi babának számít-e, és megállja-e a helyét az eredeti környezetében. Eleinte úgy éreztem, talán csak a szimpátiájuk miatt támogattak, hiszen messziről érkeztem és nőként indultam" - meséli Réka, miközben előhúzza az alkotása hű másolatát. A következő évben újra benevezett, és ezúttal már a fődíjat nyerte el, ezzel ő lett az első európai nő, aki az öltöztetős kokesi szekrénnyel díjat nyert.

- A japán hagyomány szerint a kokesiket soha nem öltöztették át. Az ötletem az volt, hogy ha a babát szétszedhetővé teszem - például levehető a haja vagy a feje -, akkor a faruháját is le lehet cserélni, napernyőt is kaphat vagy minden évszakhoz megfelelő viseletet."

Réka öröme azonban nem volt teljes. "Amikor enyém lett a fődíj, elszégyelltem magam. Rengeteg mester indult a versenyen, akiknek az apja, nagyapja, dédapja is kokesikészítő volt. Hogy jövök én ahhoz, hogy európai emberként, negyvenévesen elvigyek egy ilyen díjat? Ekkor találkoztam Jennifer McDowell-el, egy amerikai antropológussal, aki a japán kokesikészítők társadalmi rétegéről írta a doktoriját. Elmondta, hogy sose gondolta volna, hogy valaha egy európai nő Japánban ilyen díjat kaphat, hiszen ez egy nagyon zárt, maszkulin közeg. Így fogalmazott: a teljesítményem "egy antropológiai fal áttörésének tekinthető"."

A díj elnyerése után Réka lehetőséget kapott, hogy részt vegyen Sibukavában a kreatív kokesik kiállításon. Itt találkozott Aoki Rjókával, aki a császári érdemrenddel kitüntetett első japán női kokesikészítő mester. "Aoki néni már 95 éves, és ő volt az első nő, aki a kokesikészítés mesterségét művelte. Nem alakított családot, hogy teljes szívvel a munkájának szentelhessen, és kokesiket alkothasson. Az 1960-as és 70-es években saját gyárat alapított, ahol harminc nőt foglalkoztatott, hiszen akkoriban a japán nők számára még nem voltak nyitva a munka világának kapui."

Hamar rátaláltunk a közös hangra. Azóta rendszeres levelezésbe kezdtünk (hagyományos postai úton), és évente kétszer ellátogatok hozzá. Amikor baleset érte, odaadta nekem a félkész alkotásait, hogy megóvja az életművét. Aoki néni nem tekinti magát a mesteremnek, mert azt mondta, hogy én már mester voltam, amikor először találkoztunk, mégis ő volt az, aki inspirálta a Renka művésznevemet. Réka elmondja: Japánban hagyomány, hogy amikor egy mester tanítványt fogad, egy kandzsit átad neki a nevéből – ezzel különleges, szimbolikus kötelék alakul ki közöttük. „Az én nevemben az Aoki Rjóka névből származó -ka kandzsi található, amely a virágra és a lótuszra utal. Így lett a nevem Renka, ami annyit jelent: 'a lótusz ragyogása'. Számomra ez a hagyomány rendkívül szép: bár a mesteremnek nem volt gyermeke, öröksége mégis tovább él bennem.”

Az iparművész folyamatosan kísérletezik a babákkal, a japán babák klasszikus stílusát új technikákkal és ötletekkel ötvözi. A KAKO babákat például a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok 150. évfordulójára találta ki a tokiói magyar nagykövet felkérésére: egy japán-magyar babapárral mutatta be mindkét kultúra párhuzamait és különbségeit.

A Covid időszaka alatt Réka egy különös utazásra indult, ahol a japán kötözőművészet, a sibari és a babák találkozása új inspirációt hozott számára. "Bennünket is körülvesz egy gubó, amely a bezártságunkat jelképezi. Egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: mit él át egy hernyó a bábban? Hiszen ez a tapasztalat alapvető része a metamorfózisának. A sibari technika eredetileg a rabok megjelölésére szolgált, de az 1990-es években Naka Akira japán fotóművész új értelmet adott neki a női testeken, kiemelve a sebezhetőséget és a szépséget, mindezt szexuális töltettel. Az én szemszögemből nézve a hernyó a selyemszálat tekeri magára, ezzel gúzsba köti magát, mozdulatlanná válik. De belül egy erős vágy ébred benne, hogy áttörje a saját maga által felállított korlátokat, és végül szabadon repüljön a fény felé. Mindannyian olyan láthatatlan kötelékeket formálunk magunk köré — legyenek azok családi, társadalmi vagy munkahelyi kötelékek —, amelyek néha fojtogatóak, fájdalmat okoznak, de egyben lehetőséget is adnak a belső átalakulásra" - osztotta meg gondolatait Réka.

Bár a kokesik készítésekor az volt a célja, hogy tökéletes, hibátlan darabokat alkosson, ma már olyan fákkal dolgozik, amelyek nem mentesek a természetes rendellenességektől. Az ősi női attribútumokat reprezentáló babák létrehozásakor szándékosan választ repedezett, csomós és sérült fákat, hogy az imperfekciókat a kintsugi filozófiájával ünnepelje. Ezen repedéseket aranyszínű ragasztóval tölti ki, majd a babákat természetes anyagokból készült, gyapjú és selyem fonalakkal öltözteti fel, mindezt szabad kézzel, előre megtervezett formák nélkül, így minden egyes baba egyedi történetet mesél el.