Az óriásalka és a kihalás felfedezése: Az óriásalka, amely a tengeri madarak különleges csoportjába tartozik, évszázadokon át a világ óceánjainak titokzatos lakója volt. Ezek a lenyűgöző lények a hatalmas méretükkel és jellegzetes megjelenésükkel hódíto

Gyerekkoromban, a kilencvenes években, egy hosszú autóút után a kocsi lökhárítóját és szélvédőjét elborította a rovarok valódi tömege, mintha egy élő természetfilm díszletei lennének. Ma azonban már ilyen látványban ritkán van részünk, és a harminc évvel ezelőtti rovarpopuláció is messze felülmúlta az ötven évvel ezelőttit, nem beszélve a még távolabbi időszakokról. A fajok kihalása és a megmaradt egyedek számának csökkenése mindig az egyéni élményeink tükrében nyer értelmet: minden generáció saját gyerekkorát tekinti a normának, így a változások és a pusztulás mértéke fokozatosan észrevétlenül válik. Ezt a pszichológiai jelenséget a konzervációbiológiában „változó alapvonal szindrómának” (shifting baseline syndrome) hívják.

A kihalás jelenségét sokan hajlamosak egy hirtelen, drámai eseményként felfogni, ám valójában ez inkább egy fokozatos, időben elnyúló folyamat. Egy faj fokozatos eltűnése, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, néha lassú ütemben zajlik, máskor pedig geológiai értelemben drámai gyorsasággal következik be. Ezt nem lehet összehasonlítani egy vulkánkitörés izzó hevével; sokkal inkább hasonlít egy gleccser olvadásához, amely lassan, észrevétlenül megy végbe, a változásokat pedig csak utólag tudjuk rekonstruálni. A ritkuló megfigyelések, a példányok eltűnése vagy elpusztulása, majd a hiányérzet, amely kezdetben reménnyel vegyül, hogy talán még akadnak élő egyedek, végül a keserű felismeréshez vezet: az élet fájának egy különleges ága végleg megszakadt.

1858 nyarán két brit ornitológus, John Wolley és Alfred Newton Izland földjére látogatott, hogy felfedezze az óriásalkár (Pinguinus impennis), más néven garefowl, titkait. E különös madár, mely a régies óészaki geirfugl kifejezésből, azaz "dárdamadár" névből ered, egykor az Atlanti-óceán északi vidékeinek sziklaszigetein nevelte fiókáit. Wolley és Newton célja nem csupán a madár megfigyelése volt, hanem annak megmentése is, hiszen az óriásalkár már a kihalás szélén állt, és a kutatók reménykedtek abban, hogy sikerül nyomára bukkanniuk e különleges lénynek, amely évszázadokkal korábban a tengeri madarak királyának számított.

Az óriásalka kitömött példányai és tojásai a viktoriánus naturalisták körében igencsak keresettek voltak, ritkaságuk miatt meglehetősen magas összegekért keltek el. Akkoriban viszont az a hír járta, hogy a madár eltűnt; a halászok és kereskedők már évek óta nem találkoztak élő példánnyal. Wolley és Newton célja az volt, hogy felkutassák a valószínűleg egyre fogyatkozó faj még létező populációit, és - nem mellékesen - bőröket és tojásokat gyűjtsenek. Az expedíció az eredeti célját tekintve nem jár sikerrel, két hónap után üres kézzel kellett visszatérniük Angliába. Bár az út ebben a tekintetben kétségkívül kudarccal végződött, utólag mégis egy keserédes dicsőséget tudhat magáénak: a viktoriánus tudomány felfedezte a kihalást.

Gísli Pálsson izlandi antropológus angolul 2024-ben megjelent The Last of Its Kind: The search for the great auk and the discovery of extinction című könyvében a korabeli dokumentumok és feljegyzett szemtanúi beszámolók alapján részletes történeti narratívát vázol fel erről a tudománytörténeti jelentőségű 1858-as expedícióról. Bár Wolley és Newton már nem láttak egyetlen élő óriásalkát sem, az általuk kikérdezett, a madarat rendszeresen vadászó és tojásait gyűjtő halászok és földművesek, valamint az természetbúvár gyűjtőkkel kapcsolatban álló kereskedők egy jó része még igen. Tudtán és szándékán kívül Wolley és Newton valójában az eltűnt óriásalka kihűlőben lévő nyomait rekonstruálta; Wolley öt terepi naplójában, az úgynevezett Gare-Fowl Booksban feljegyzett részletes szemtanúi beszámolók segítségével pontosabb képet kaphatunk a faj kihalásáról. A helyi adatközlők visszaemlékezéseiből rekonstruálhatóvá vált az utolsó ismert példányok sorsa, és kiderült, hogy a kihalás közvetlen oka az emberi vadászat volt, nem pedig természetes populációcsökkenés vagy környezeti változások. Az utolsó ismert példányt minden valószínűség szerint 1844-ben ölték meg Eldey apró szigetén, Izland délnyugati csücskétől 13 kilométerre; Wolleynak és Newtonnak már esélye sem volt élő óriásalkára bukkanni.

De mit is takar valójában az, hogy Wolley és Newton expedíciója felfedezte a kihalás fogalmát? Már a 18. században Buffon gróf, a francia természetbúvár, észlelte, hogy számos fosszilis maradvány jelentős eltéréseket mutat a ma élő fajokkal szemben. Ennek ellenére úgy vélte, hogy ezek a fajok nem tűntek el végleg, csupán a kedvezőtlen klimatikus körülmények miatt regionálisan eltűntek vagy átalakultak. Georges Cuvier, a párizsi Muséum d'Histoire Naturelle híres anatómusa viszont a fosszilis leletek alapos összehasonlító vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy egyes fosszilis formák annyira eltérnek a mai élő rokonaiktól, hogy nem lehet pusztán ismeretlen vagy még fel nem fedezett fajokról beszélni. Cuvier számára a kihalás a valaha létezett élővilág drasztikus átalakulásainak tanúbizonysága volt, amit a természetes katasztrófák, más néven "kataklizmák" sorozata idézett elő. Cuvier elméletét azonban sok kortárs naturalista nem fogadta el. Míg a 19. század közepére már széles körben elismertté vált, hogy egyes fajok, sőt egész csoportok végleg eltűnhetnek a Föld színéről, a pontos okokkal és folyamatokkal, valamint a kihalás jelentőségével kapcsolatban megoszlottak a vélemények.

A kor egyik legismertebb naturalistája, Charles Darwin, nem osztotta Cuvier nézeteit a kihalásról. Darwin jól tudta, hogy a földtörténet folyamán számos faj eltűnt, azonban számára a kihalás nem egy hirtelen, drámai fordulat, hanem inkább egy fokozatos, folyamatos folyamat, amely az evolúció szerves részét képezi.

Ez a kor nagy geológiai szembenállásához kapcsolódik, ahol az egyik oldalon a Cuvier által is propagált katasztrofizmus, míg ezzel szemben a mindenekelőtt Charles Lyell nevével fémjelezett uniformitarianizmus áll. Míg a katasztrofizmus a Föld történetét időszakos, nagy hatású természeti katasztrófák sorozatának tekintette, addig az uniformitariánusok úgy gondolták, hogy a jelenben is megfigyelhető, nagyon lassan zajló folyamatok révén magyarázhatók az olyan geológiai léptékű események, mint például a hegyek kiemelkedése és eróziója. Ahogy az eredetileg James Hutton nevéhez fűződő elv kimondja: a jelen a múlt kulcsa. Természetesen előfordulnak természeti katasztrófák, például áradások és hegycsuszamlások, de ezek alapvetően lokálisak, a Föld geológiai léptékű története szempontjából nem jelentősek.

Darwin a HSM Beagle fedélzetén tett, öt éves föld körüli útja során lelkesen olvasta Lyell Principles of Geology (A geológia alapelvei) című háromkötetes művét, és - ahogy később saját maga fogalmaz -, Lyell "buzgó tanítványává" vált. Ennek eredményeként az 1859-ben (a Wolley-Newton expedíció utáni évben) megjelent híres művében, A fajok eredetében az uniformitarianizmus elvét alkalmazta az élővilág történetére. Az akkoriban elterjedt közhiedelemmel ellentétben azonban Darwin nem forradalmi újdonságként vezette be a fajok változása, az evolúció koncepcióját; valójában 17. század végétől sorra jelentek meg különböző, úgynevezett transzmutacionista elképzelések. Darwin érdeme elsősorban az volt, hogy - egy másik brit naturalistával, Alfred Russell Wallace-szal nagyjából egyszerre - a fajok változásának központi mechanizmusaként a természetes szelekciót jelölte meg. Ez az elv elegáns, ugyanakkor jelentős magyarázó erővel bíró elméleti keretbe illesztette a Darwin által több évtizeden át nagy gonddal, szisztematikusan gyűjtött empirikus adatokat.

Darwin számára a kihalás kulcsa a természetes szelekcióban rejlett. Az "A fajok eredete" című művének összefoglaló fejezetében hangsúlyozza, hogy "A fajok és teljes fajcsoportok eltűnése, amely oly jelentős szerepet játszott az élővilág történetében, a természetes kiválasztás elvének szinte elkerülhetetlen következménye, hiszen a régi formákat a fejlettebb új változatok kiszorítják." A fajok kihalása a véges erőforrásokért folytatott harc következményeként történik: egyes fajok jobban alkalmazkodnak a környezetükhöz, míg mások lemaradnak. Az idézetben említett "fejlettség" kifejezése nem abszolút, hanem relatív értelemben értendő. Nem úgy, mint a középkori scala naturae, amely a létezők lineáris hierarchiáját tükrözte, hanem az élettelen környezet és a többi faj által kínált, folyamatosan változó kontextushoz való alkalmazkodás viszonylagos sikeréről van szó. A kihalás tehát teljesen természetes jelenség, az evolúció normális folyamatának része, még ha a jelenben nem is mindig észlelhető.

A kortárs paleobiológusok háttérkihalási rátaként hivatkoznak a kihalásnak erre a szokásos, a földi élet alapvető ritmusát megadó ütemére, amiről alapvetően Darwin is ír. Szédítő belegondolni, hogy a valaha élt fajok körülbelül 99,9 százaléka kihalt. Ahogy az egyes organizmusok, úgy maguk a fajok sem léteznek örökké, hanem - a fosszilis rekord alapján sokszor jól meghatározható - időbeli kezdettel és véggel rendelkeznek, még ha az evolúció természetéből következően az egyes élőlények élethatáraihoz képest a fajok időbeli határai némileg elmosódottabbak is.

A kihalásnak ugyanakkor számos különböző oka lehet. A paleontológusok a múlt század végén némileg rehabilitálták Cuvier kihalásra vonatkozó elképzelésének egyes elemeit. Jack Sepkoski és David Raup a fosszilis rekord statisztikai elemzése alapján 1982-es tanulmányukban azt állították, hogy a földtörténetnek vannak olyan időszakai, amikor a kihalás normál üteme nagymértéken felgyorsul - ezek a tömeges kihalási események. A híres paleontológus, Stephen Jay Gould úgy fogalmaz, hogy ezekben az esetekben magának az életnek a játékszabályai változnak meg; míg "békeidőben" a környezetéhez sikeresebben adaptálódott faj kisebb valószínűséggel hal ki (ez a darwini természetes szelekció lényege), addig egy, az ökológiai viszonyok radikális megváltozásával járó tömeges kihalási esemény során ezek az adaptációk semmiféle garanciát nem jelentenek a sikeres túlélésére. Gould szerint az, hogy ilyenkor melyik csoport hal ki és melyik él túl, sokszor csak a puszta vakszerencsén múlik. Egy faj múltbeli evolúciós történetében semmi olyasmi nincs, ami felkészítené az élet színpadának egy ilyen előrejelezhetetlen és gyors átrendeződésére.

Az „esemény” kifejezés ebben a kontextusban kissé félrevezető lehet, mivel valójában geológiai időskálán értelmezhető, és a néhány tízezer évtől egészen 1-2 millió évig terjedő időintervallumot öleli fel. A paleontológusok többsége öt jelentős kihalási eseményt különböztet meg, ismertebb nevükön a „Big Five”-t, amelyek a fosszilis nyomok alapján tapasztalható hatalmas fajpusztulások és ökológiai átalakulások nyomait mutatják. Talán a legelterjedtebb példa a 66 millió évvel ezelőtti kréta-paleogén kihalás, amely a dinoszauruszok végzetét is okozta, s amelyet egy aszteroida ütközése váltott ki. Azonban a legnagyobb mértékű fajkihalás a körülbelül 252 millió évvel ezelőtti perm-triász tömeges kihalás volt, amely becslések szerint a tengeri élőlények 95%-ának és a szárazföldi fajok 75%-ának eltűnését eredményezte. Erős túlzással azt is mondhatnánk – ahogyan Michael Benton könyvének címe is sugallja –, hogy a perm időszakának végén szinte maga az élet is elhalványult.

Az utóbbi évtizedekben, különösen Elizabeth Kolbert „A hatodik kihalás” című, magyarul is megjelent könyve óta, egyre szélesebb körben kerül szóba a hatodik tömeges kihalás, melynek fő mozgatórugója az emberi tevékenység. Az ipari forradalom kezdete óta a fosszilis energiahordozók égetése drámaian hozzájárult a klímaváltozáshoz, ami alapvetően módosítja a Föld biogeokémiai folyamatait, többek között a szén-, nitrogén- és vízciklusokat. A klímaváltozás mellett az élőhelyek pusztulása, a megmaradt területek fragmentálódása, a túlhalászat és vadászat, valamint az invazív fajok terjedése egy olyan öngerjesztő rendszert hoz létre, amely a biodiverzitás drámai csökkenéséhez vezet, és komoly fenyegetést jelent az ökoszisztémák stabilitására. Ma a fajok kihalási rátája már nagyságrendekkel meghaladja a földtörténeti átlagot. Ezen kívül az időkeret is jelentősen megváltozott: míg a korábbi kihalási események általában geológiai időskálán zajlottak, addig a jelenlegi folyamatok sok esetben emberi időléptékben, akár generációk alatt is megfigyelhetők és mérhetők.

Egyes geológusok és klímatudósok véleménye szerint a világunk jelenlegi állapota már nem csupán ökológiai válságok sorozataként, vagy azok összefonódásaként értelmezhető, hanem egy új geológiai korszakot is képvisel, amelyet az emberi tevékenység dominanciája miatt antropocénnek nevezünk. Ez a kifejezés arra utal, hogy az emberi hatások mostanra bolygószintű erővé nőttek, amelyek képesek drasztikusan megváltoztatni az éghajlatot, az óceánok kémiai összetételét és a biodiverzitás szövetét, mindez pedig a földtörténeti eseményekhez hasonlítható mértékű átalakulást eredményez. Míg a múltban a földtörténet jelentős kihalási eseményeit természeti katasztrófák - mint vulkánkitörések vagy aszteroidabecsapódások - okozták, addig az antropocén korában az emberiség vált az elsődleges geológiai erővé, amely globálisan formálja a Föld arculatát. Bár az antropocén-elméletet számos geológiai és társadalomtudományos kritika övezi, nem vitás, hogy az ember által végzett környezetformáló tevékenységek már geológiai szinten is jelentőséggel bírnak.

Ezzel a mozzanattal újraértékelhetjük Wolley és Newton 1858-as expedíciójának jelentőségét: mit is jelent, hogy a viktoriánus tudomány felfedezte a kihalást? Nem sokkal Angliába való visszatérésük után Wolley harminchat évesen, agyi aneurizma következtében meghalt; kiterjedt tojásgyűjteményének rendszerezésének és publikálásának fáradságos feladata Newtonra marad, aki időközben a Cambridge Egyetem zoológia és összehasonlító professzora lett, ugyanakkor krónikus halogatóként lassan haladt a munkával. Az expedíció feljegyzéseire épülő monográfiáját soha nem írta meg, és 1885-ben pedig egy viszonylag ismeretlen skót naturalista, Symington Grieve írta meg átfogó művét az óriásalkáról The Great Auk, or Garefowl: Its History, Archaeology, and Remains (Az óriásalka vagy garefowl: története, archeológiája és maradányai) címmel. Ezzel Newton végleg elszalasztotta a lehetőséget, hogy elsőként dolgozza fel a pályáját alapjaiban meghatározó madár történetét.

Az expedíció kudarcának tanulságai mély hatással voltak Newton gondolkodására, ráébresztve arra, hogy a viktoriánus naturalisták és a kor átlagemberei számára elképzelhetetlen jelenséget figyeltek meg: az emberi tevékenység következtében bekövetkező kihalást. Ez a felfedezés nem csupán az óriásalka sorsának megértését változtatta meg, hanem alapjaiban formálta át az emberi lét természethez való viszonyát is - egy olyan világkontextusban, ahol a természet bősége szinte végtelennek tűnt. W. G. Sebald A Szaturnusz gyűrűinek című művének egyik fejezetében a heringhalászatot tárgyalja, amely sokáig az ember és a természet közötti küzdelem ragyogó példájaként volt számon tartva. A krónikákban sorra feljegyezték azokat az éveket, amikor hatalmas heringözönök fenyegették a halászokat. A szél és a hullámzás óriási heringrajokat sodort a partra, ahol a halak több mérföld hosszan borították a fövenyt, mélyen eltemetve a homokot. A helyi lakosság csak a termés töredékét tudta összegyűjteni, míg a többi napok alatt megrohadt, ijesztő képet festve a természet bőségébe belefulladó valóságról. A viktoriánus kor tudományos és hétköznapi világképe számára elképzelhetetlen volt, hogy a természet látszólag kimeríthetetlen gazdagsága valaha is csökkenhet az emberi hatások következtében. Newton olyan új megközelítést dolgozott ki a kihalásról, amely radikálisan eltért Darwin és más tudósok természetes kipusztulásról alkotott elképzeléseitől. A természetes kihalás nem minősíthető jónak vagy rossznak; az evolúció elkerülhetetlen része. Ezzel szemben a Newton által bevezetett, Pálsson által newtoniánus kihalásnak nevezett koncepció sem természetes, sem pozitív jelenségként értelmezhető.

Természetesen a múltban is bőven akadtak olyan esetek, amikor egy faj a túlvadászat következtében eltűnt a Föld színéről: talán a legismertebb példa erre a dodó madár. Ugyanakkor a dodó esetét sok szempontból határvonalnak is tekinthetjük; ez az apró, különleges endemikus faj Mauritius szigetén élt, és nehezen hasonlítható össze azzal a madárral, amely a szinte az egész északi Atlanti-óceán területén elterjedt, és amelyről archeológiai bizonyítékok tanúskodnak, hogy évezredekkel ezelőtt még Floridában, Madeirán, sőt a Földközi-tenger nyugati partvidékén is fellelhető volt. Ahogy Errol Fuller megfogalmazza, a dodót sok természetbúvár inkább anomáliának tekintette, egy olyan különös jelenségnek, amely bizonyos szempontból "nem is lenne szabad, hogy létezzen". Ezzel szemben az óriásalka egy közönséges tengeri madár volt, amely hosszú időn keresztül számos kultúra alapvető táplálékforrását képezte; az, hogy egy ilyen széles körben elterjedt és jelentős egyedszámú faj teljesen eltűnjön az emberi tevékenység következtében, szinte hihetetlennek tűnt. Ráadásul a 19. századra az óriásalka már csak olyan területeken élt, ahol az ipar fejlődése még nem ment végbe: az izlandi halászok evezős csónakjai alig különböztek a korábbi idők hajóitól, amelyeken az emberek a madár költési helyeinek számító kis sziklaszigetekre hajóztak. Ha ezzel a viszonylag primitív technológiával, fegyverek nélkül sikerült kiirtani egy ilyen elterjedt fajt, akkor felmerül a kérdés: vajon az ember szerepet játszott a pleisztocén megafauna, így például a mamutok kihalásában is?

Newton kihaláskoncepciójának gyakorlati következményei jelentős hatással voltak a természetvédelem fejlődésére. Ha egy faj a túlzott vadászat következtében eltűnhet, akkor az embernek is felelősséget kell vállalnia e folyamat megakadályozásáért. Ez a tudatosság alapvető szerepet játszott a modern természetvédelmi mozgalmak kialakulásában a 19. század második felében. Newton huszonöt éven át lobbizott a brit Parlamentben és különböző nyilvános fórumokon, hogy tudományos alapokra helyezett szabályozásokat vezessenek be a vadon élő madarak védelmére, különös figyelmet fordítva a költési időszak alatt történő vadászat korlátozására. James Hickling tanulmányában hangsúlyozza, hogy Newton kampánya a tudományos megközelítések által vezérelt jogi reformok sikeres példájaként értelmezhető. Ennek eredményeként 1869-ben megkezdődtek az első jogalkotási lépések, amelyek végül több madárvédelmi törvény megszületéséhez vezettek. Az érvelés lényege az volt, hogy a természetes populációk megőrzéséhez nem elegendő csupán az emberek erkölcsi érzékére támaszkodni; szükség van tudományos alapú törvényekre, amelyek megakadályozzák a jövőbeli kihalásokat. Ahogy Henry M. Cowles megfogalmazta: "Azzal, hogy a kihalást tudományos kutatás tárgyává tette és az állatvédelmet eköré szervezte, Newton hozzájárult a tudomány társadalmi értékéről folytatott diskurzushoz." Nem esünk anakronizmusba, ha azt állítjuk, hogy Newton előfutárává vált a természetvédelmi mozgalmaknak, amelyek az ember által fenyegetett fajok megóvásáért és a biodiverzitás megőrzéséért harcolnak.

Az óriásalka története nem csupán egy faj eltűnéséről szól, hanem egy mélyebb felismerésről is: az emberi tevékenységnek az élővilágra gyakorolt hatása visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Jelenleg, amikor a hatodik tömeges kihalás küszöbén állunk, az óriásalka szomorú példaként világít rá a jövőnkre; vajon néhány évtized múlva hány olyan faj fog eltűnni, amelyről ma még azt hisszük, hogy elengedhetetlen része a bolygónknak? Mit tehetünk a kihalások megfékezéséért? Az elmúlt évtizedek tanulságai azt mutatják, hogy a puszta felismerés nem elegendő; az egyéni cselekvés is kulcsszerepet játszik. Newton öröksége arra figyelmeztet, hogy a veszteségek mindig a késlekedés árnyékában bukkannak fel, de a döntés, hogy mikor lépünk, sokszor a mi kezünkben van. Az óriásalka sorsa tehát egy elvesztegetett lehetőség tanulságát hordozza, és a kérdés, hogy a következő eltűnő fajok esetében vajon másként alakul-e a helyzet, mindannyiunk felelőssége.