"Az olimpiai döntő előtti pillanatokban tapasztaltam meg életem legintenzívebb pánikrohamát." - Kapás Boglárka Elviszlek című interjújából.

Pánikbetegségéről, közeli családtagja elvesztéséről, az olimpiai bronzéremmel kapcsolatos érzéseiről, és a 25 éves pályafutását lezáró gyászfolyamatról is nyíltan és természetesen mesélt D. Tóth Krisztának. Az Elviszlek magammal Telegdy-Kapás Boglárkával készült beszélgetésének néhány fontos gondolata.

Ha valaki, akkor Telegdy-Kapás Boglárka biztosan felkészült arra, hogy az élsporttól való búcsúzás nem csupán fizikai, hanem lelkileg is komoly kihívásokat tartogat. Ahogy Kriszta is megemlíti, az ELTE pszichológia szakán tanuló, és tizenéves kora óta pszichológiai támogatást igénybe vevő sportolóként valószínűleg tisztában volt azzal, hogy ez az időszak egyfajta gyászfolyamatként fog megjelenni az életében.

Ez a tapasztalat valóban mélyen megérintett, és gyakran úgy érzem, hogy egy hatalmas fájdalommal kell szembenéznem, ami még mindig velem van. Ez az időszak az életem egy jelentős fejezete volt, és azzal, hogy el kellett engednem, szembesülnöm kellett az idő múlásával is. Még mindig élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor öt évesen először léptem vízbe, és a boldogság, amit ott éreztem, sosem tűnt el. Most, 31-32 évesen, a szívemben hordozom ezeket az emlékeket, és most el kell búcsúznom attól, amiért annyit dolgoztam, ami köré az egész életemet felépítettem. Ez egy hatalmas váltás, és az érzések, amik elárasztanak, nehezen kezelhetők.

nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ki merjem mondani: ennek vége van. De alapvetően büszke vagyok erre, hogy ezt meg tudtam csinálni. Nagyon sokszor voltam boldog a pályafutásom alatt. Én akkor is szerettem úszni, amikor utáltam.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy újra kezdeném-e, határozottan igennel felelnék. Bármikor, bármilyen körülmények között. Az igazi kérdés inkább az, hogy ez könnyebbé vagy éppen nehezebbé teszi a helyzetemet. Mert ha nem ragaszkodtam volna ennyire, akkor valószínűleg nem lenne ennyi nehézségem az elengedés folyamatával. Ezt osztja meg velem egykori olimpiai bajnokunk.

Aztán hozzáfűzi: most szeretne egy kis időt szentelni magának, hogy felfedezze, merre tovább, megismerje a "nem úszó" Bogit, és egyáltalán: egy új, saját ritmust alakítson ki az életében, amely eddig az úszás szigorú keretei körül forgott. "Most, 31 évesen tanulom meg, hogyan kell igazán élni" - mondja ki határozottan.

Bogi abban is őszinte, hogy dolgoznia kellett azzal, hogy végül nem lett olimpiai bajnok: "5-6 évesen azt határoztam el, hogy olimpiai bajnok leszek. És nekem ezt kellett feldolgoznom az elmúlt években, amikor már azért éreztem, hogy nem leszek olimpiai bajnok. Tokóiban volt egy sanszom, akkor közel éreztem magam hozzá fizikailag és mentálisan, de akkor az nem jött össze, és azután kezdődött egy olyan folyamat, hogy ez már nem is fog, és nekem ezt fel kellett dolgoznom.

Valójában az 5-6 éves Bogival kellett ezt az "eszmefuttatást" lefolytatnom, hogy nem az olimpiai bajnoki cím az egyetlen mércéje a sportágból való győzelemnek. Ez a világ sokkal mélyebb értelmet hordoz. Az olimpiai aranyérem talán nem is a legfőbb célja ennek a sportnak. Ráadásul ott van az a bizonyos olimpiai érem, ami mégiscsak hoz egy kis vigaszt, így nem üres kézzel távozom. Az a tény, hogy világbajnoki címet nyertem, már önmagában is elegendő büszkeség forrása. Én alapvetően elégedett vagyok, hiszen annyi mindent kaptam ettől a sporttól: a személyiségem formálódását, az értékrendem megerősödését, és ezek sokkal többet jelentenek számomra, mint bármilyen olimpiai aranyérem.

Bogi kifejezte, hogy az eredményekkel kapcsolatban soha nem tapasztalt külső nyomást: "Ha esetleg volt is ilyen, az én saját elvárásaim mindig is lényegesen magasabbra tartoztak, mint amit mások támasztottak."

Amikor visszaemlékezik az utolsó versenyére, ami éppen egybeesett a költözésükkel, a szemei könnybe lábadnak. Meséli, hogy akkor és ott nem sírt, és sokáig nem is érezte szükségét, de azóta már többször is megölelték a nosztalgia hullámai: "Hosszú hónapok lelki felkészülése állt mögöttem az utolsó verseny és az utolsó úszás előtt. Ez rendkívül hasznos volt, mert meglepődtem, hogy képes voltam nyugodtan elsétálni. Nem tört össze a szívem, nem lettem olyan, mint aki képtelen megállítani a könnyeit. Olyan érzés volt, mintha versenyzőként a legjobbat nyújtottam volna. Képes voltam felkészülni, és megvalósítani mindazt, amire vágytam. Valójában egy-két éven át készültem erre a pillanatra. Így hát végső soron úgy érzem, hogy egy hatalmas teher gördült le a vállamról, ahogy elindultam."

Bogi néhány korábbi beszélgetésben és Instagram posztban már említette, hogy 2021-ben elvesztette a húgát, Vandát. Most részletesen elmesélte, hogy a tragédia milyen döntési helyzet elé állította, és a mentális nehézségek hogyan jelennek meg fizikai tünetek formájában: "Ez egy hirtelen dolog volt, nem volt előzménye, egy telefonhívás. Én akkor Dubaiban voltam edzőtáborozni, szóval még csak nem is voltam a közelben, hogy egyből tudjak menni a családomhoz.

Abban a pillanatban, ott és akkor, sürgősen döntést kellett hoznom, ami nem volt teljesen tudatos. Utólag viszont világosan kirajzolódik a helyzet. Két nap állt előttem, hogy eldöntsem, mit tegyek: felkészülök az olimpiára, vagy engedem, hogy a gyász eluralkodjon rajtam. Ha a gyászt választom, az olimpia nyilvánvalóan eltűnne a látóteremből. De ez a választás teljesen érthető lett volna.

Másnap nem látogattam el az edzőterembe, de a következő napon már igen. Az agyamban zajlott egy belső párbeszéd: ezzel a helyzettel már nem tudok mit kezdeni, nem arról van szó, hogy megoldásokat keresek. Ekkor úgy döntöttem, hogy ezt félreteszem, és koncentrálok az olimpiára. De a felkészülés nem volt egyszerű; bár próbáltam elnyomni a gondolatokat, azok mindig ott bujkáltak. Pánikrohamok formájában gyakran felütötték a fejüket. Az olimpián, a döntő előtt például egy hatalmas, mély pánikrohamot éltem át, ami talán akkor volt a legintenzívebb.

- kezdi. - Nem februárban fájt ez nekem a legjobban, hanem augusztusban, amikor már túl voltam az olimpián, és tudtam, hogy akkor most. Az nagyon durva volt, volt egy hét, amikor annyira alacsony volt a vérnyomásom, hogy nem tudtam felállni, de közben magas volt a pulzusom. Szóltam az orvosomnak, hogy nem tudom, mi történik. Nagyon ijesztő volt."

Azóta már számos pánikrohamon túl vagyok, és mostanra sikerült megtanulnom, hogyan éljek együtt velük. "Amikor az ember már felismeri a pánikroham első jeleit, sokkal gyorsabban reagálhat. Tudod, hogy mi vár rád, és ez segít, hogy ne lassan, hanem határozottan lépj tovább. Mostanra a pánikrohamok száma jelentősen csökkent, és ha mégis előfordulnak, azok is sokkal enyhébbek. Érzem, hogy mi zajlik bennem, tisztában vagyok a helyzettel, és hamarabb képes vagyok megnyugtatni magam."

Bogi végül részletesen kifejti, miért fontos számára, hogy ezekről a nehéz témákról beszéljen: „Sokan, akik valamilyen rossz élményen mennek keresztül, inkább elzárkóznak, és nem szívesen osztják meg másokkal a fájdalmukat. Én viszont azt tapasztaltam, hogy bár az elején rendkívül nehéz volt megnyílni, és megmutatni, mennyire fáj nekem, sőt, hogy mennyire sebezhető vagyok, ez egyben hihetetlenül bátor lépés is volt.”

Úgy vélem, hogy sokan osztják ezt a gondolatot: ez valóban támogatást nyújt számunkra abban, hogy fájdalmas vagy nehéz pillanatokban ne érezzük magunkat magányosan.