Az igazságérzet zúgása – Búcsú Galkó Balázstól A mai nap nem csupán a gyász, hanem a tisztelet és az emlékezés napja is. Galkó Balázs, aki mindig is a tiszta ész hangját képviselte, most elhagyta e világot, de nyomot hagyott mindannyiunk szívében. Az ő é
"A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre /s fröccsre, hogy csináljon ricsajt." Fenti néhány sor József Attila Hazám című verséből való. Ezt a költeményt Galkó Balázs minden évben elmondta a XXI. Század Társaság által alapított Hazám-díj átadásán.
Tavaly az ünnepség különlegességét az adta, hogy az egyik díjazott nem más volt, mint ő. Kocsis András Sándor a saját kertjében ült, a díjazottak sorában, és szívből jövő meghatottsággal nézett körül. A jól ismert mellénye, sálja és az állandó mosolya most is ott volt vele. Lehet, hogy a szeme sarkában könnyek csillogtak, de az az elbűvölő mosoly, ami mindig jellemezte, még akkor is ragyogott az arcán.
Az utóbbi évek és hónapok inkább szomorúsággal teltek el számára, mint boldogsággal. Nem találta a helyét a világban. Állandóan panaszkodott, munkát keresett, és az egészsége sem volt a legjobb. Néha még a József Attila által említett egyszerű dolgok, mint a leves, kenyér és fröccs is nehezen jöttek össze neki. A munkalehetőségek kimerültek, legyen szó színházi szerepekről vagy más foglalkozásokról. Pedig szinte mindenhez értett, és azt gondolhatta volna, hogy elég lenne csupán annyit tennie, mint József Attila, aki szavalta a verseit, és szinte mindet fejből tudta. A 75 éve alatt sok helyen megfordult, számos színpadon játszott. Ott volt például a kapolcsi fesztiválon, később pedig a Művészetek Völgye egyik ikonikus alakjaként. Olyan karakter volt, akit "a falu rosszának" is nevezhettek. Márta István, az alapító, egy lírai fekete-fehér fotóval idézi fel Galkó Balázst, aki könyékig felgyűrt kockás ingben és fekete kalapban egy háztetőn ülve hegedül. Ezek a pillanatok tökéletesen tükrözték az ő szellemiségét. Őt nem lehetett beskatulyázni, dobozba zárni, még ha sokan próbálkoztak is ezzel, mint "A Galkóval".
Valóban, felkapaszkodott a tetőre, posztolt a közösségi oldalán, és igazi lármát csapott. A zaj, amit keltett, sokszor zavaró és kiszámíthatatlan volt. Még akkor is, ha a felháborodásának hátterében csupán az igazságérzete állt. Ez volt az ő legfőbb hajtóereje. Gyakran nem tudta visszatartani magát, hangosan kikiabálta mindazt, ami elkeserítette. Politikai nézeteit soha nem rejtette véka alá. Emellett a színház iránti tisztelete mindig megmaradt. A színpadi megszólalás felelőssége hajtotta őt, még akkor is, amikor a betegség ideiglenesen elvette a hangját, vagy amikor már egyre kevesebb ereje maradt a színpadi szóra. Szikár, mégis játékos alakja halála után is velünk él. Az egyre mélyülő, barázdált tekintetének súlya pedig most már örökre összekapcsolódik József Attila időtlen, kitörölhetetlen lírájával.
