"Az emberek újra visszatérnének, de már nincsen hova" - A polgárháború által sújtott Mianmar mindennapjait bemutató magyar fotós képei | National Geographic

Mianmarban a béke fogalma sokak szájából elhangzik, de a valóságban kevesen ismerik igazán ennek jelentését. Az ország lakosságának jelentős része háborús környezetben született és nőtt fel, így valószínűtlen, hogy bárki is képes lenne elképzelni, milyen az élet fegyverek és konfliktusok nélkül. Szabó Gergely lebilincselő fotóriportja a National Geographic online platformján mélyebb betekintést nyújt ebbe a tragikus helyzetbe.

A mianmari konfliktus jelenlegi fázisa 2021-ben vette kezdetét, amikor a hadsereg megtagadta a választások eredményének elismerését, és erőszakkal átvette az irányítást. A puccsot követően az ország különböző pontjain tömegek vonultak az utcákra, hogy hangot adjanak tiltakozásuknak az önkényes hatalomátvétel ellen.

A hadsereg a tüntetéseket elfojtotta, a katonák a tömegbe lőttek, a rendszer ellenségének vélt személyeket pedig bebörtönözték.

A harcok továbbra is folyamatban vannak, és senki sem képes megjósolni, mikor és milyen módon zárulnak le.

Az emberek már belefásultak a háború mindennapjaiba, amelyben generációk nőttek fel. A falvak utcáin sétálva gyerekek és felnőttek képe tárul elénk, mindannyian sietnek valamerre: egyesek a földeken dolgoznak, míg mások az állatokat terelik a legelőre. Az élet folytatódik, mintha a körülöttük zajló zűrzavartól függetlenül léteznének.

A falvak között nincsenek nagy, aszfaltozott utak; helyettük apró, ösvény jellegű földutak kanyarognak minden irányba, mint hajszálerek a testünkben. Itt nem találni autókat, az emberek robogókkal vagy ökrök által vontatott szekerekkel járják a vidéket. A falvakban hiányzik mindenféle közmű: se vezetékes víz, se csatornázás, se áram, és gáz sincs.

Az emberek ebben a különleges környezetben is remekül megvannak. A villamos energiát napelemek vagy aggregátorok segítségével termelik meg, és éjszaka az akkumulátorok biztosítják a világítást. Gázra szinte semmi szükség nincs, hiszen a meleg éghajlat miatt fűteni nem igazán kell, a főzéshez pedig fából készítenek tüzet. Hűtőszekrények nincsenek, így az ételek frissességét jégtömbökkel biztosítják, amelyeket robogókkal szállítanak a városokból.

Az orvosi ellátást a felkelők szervezték meg a lakosság részére, az orvosok látva az emberek szenvedését, önként csatlakoztak a felkelőkhöz, hogy segíteni tudjanak. A támadások miatt ideiglenes kórházakban látják el a betegeket.

Az épületekben szaunához hasonló meleg fogadja a betegeket, ahol modern gépek nyoma sincs. A doktor a műtétet egy fejlámpa fényénél végzi, mintha csak egy régi idők mestere lenne. A betegek adatait nem elektronikus rendszerekben, hanem kockás füzetekben rögzítik, a számítógépek világából teljesen kiszakadva. A gyógyszerek egy része a földön hever, rendezetlen halmokban, ami megnehezíti a hozzáférést. A legtöbb gyógyszert a civilek csempészik ki a kormányerők által ellenőrzött városokból, kockáztatva saját életüket az emberek egészségéért.

Mianmarban az emberek mélyen vallásosak, a faluk határában aranyszínű sztúpák magasodnak az ég felé. Az emberek a lelki békéért és a nyugalomért látogatják ezeket, talán ezért is bombázzák a kormányerők célirányosan a szent helyeket. A pagodák mennyezetét a gránátok több helyen beszakítottak, a szerzetesek viszont kitartanak, továbbra is szorgosan dolgoznak a romok között.

A kormányerők a legkevésbé sem kímélik a civil lakosságot, ahogy a harcok egyre közelebb kerülnek a falvakhoz. Az emberek kétségbeesetten hagyják maguk mögött otthonaikat, hogy meneküljenek a veszély elől. A menekültek ideiglenes táborokban keresnek menedéket, ahol apró bambuszházakban húzzák meg magukat, és a felkelők próbálják megóvni őket a fenyegetésektől.

A táborokban többségében nők és kisgyermekek találhatóak, akik boldog mosollyal nézik a körülöttük lévő világot, mit sem sejtve azokról a szörnyűségekről, amelyek elől a szüleik megpróbálták megmenteni őket. Az emberek szívében él a vágy, hogy visszatérjenek, de már nem maradt hová menniük, hiszen otthonaikat a kormányerők lángra lobbantották.

Mianmar felfedezése során minden egyes lépésnél meglepődtem az emberek barátságos mosolyaiban, kedvességükben és élénk érdeklődésükben.

A lövészárok mélyén odafordultam egy felkelőhöz, és megkérdeztem tőle, mi motiválja a harcban. A válasza megrázó volt: azért küzd, hogy gyermekeinek egy szebb jövőt biztosítson. Azt szeretné, ha ők rendesen iskolába járhatnának, felfedezhetnék a világot, tanulhatnának, és sosem kellene attól tartaniuk, hogy az éjszaka sötétjében bombák zúgnak a házuk fölött. Ő maga már lemondott a saját sorsáról, de szívből vágyik arra, hogy a gyermekeinek ne kelljen ugyanazokkal a félelmekkel szembenézniük, mint amikkel ő szembesült.