Az első világháború sötét árnyékában: Fosztogatások és rekvirálások az északkeleti frontra vonatkozóan Az első világháború idején az északkeleti hadszíntér nem csupán a harcok színhelye volt, hanem a társadalmi rend és a gazdasági struktúrák összeomlásán

Suslik Ádám: "Katonáink polgári egyénekkel együtt fosztogatnak" - Alispáni jelentés a népfelkelők által elkövetett bűncselekményekről és a sebesült katonák élelmezéséről című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 23. évfolyamának 5. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Az első világháborút megelőzően a Monarchia hadserege az osztrák és a magyar kormánnyal állandó vitát folytatott arról, hogy háború esetén ki, hogyan és milyen mértékben gyakorolhassa az esetlegesen hadműveleti területté vált országrészek feletti igazgatást.

Míg az osztrákok alkotta kivételes intézkedések ezt a kérdését a hadsereg javára döntötték el, és így minden téren a hadsereg érdekei érvényesültek, addig Magyarországon a kormány nem volt ennyire "előzékeny": az 1912. évi 63. törvénycikk értelmében az igazgatást megtartotta saját magának - természetesen figyelembe véve a mindenkori katonai és hadműveleti érdekeket.

1914. július 26-án, két nappal a hadüzenet előtt a magyar kormány ezt a törvényt azonnal hatályba léptette. A vélt vagy valós veszélynek kitett területekre kormánybiztosokat neveztek ki, hogy a hadsereg és a polgári közigazgatás között az egyensúlyt fentartsa.

Az északkeleti területeken ez a személy id. Molnár Viktor belső titkos tanácsos lett. Maga a kormánybiztos is tudta, hogy a régiót nemcsak az ellenség katonai műveleteinek veszélye fenyegeti, hanem az felvonulási területté is válhat, hiszen az északi hadszíntérre, vagyis a galíciai harcokhoz csakis ezen a területen át vezetett az út.

A gyors lefolyású háborúban bízó Monarchia hadereje kezdetben nem számolt a katonák szabadságolásával, így hazatérni csakis sebesülés következtében volt lehetséges. A hátországban békeidőszakban minden egyes katonai kerület működtetett katonai kórházat. Az északkeleti vármegyék területén ilyen csakis Munkácson létezett, ahol egy honvéd- és egy cs. és kir. csapatkórház is működött. Természetesen ez elégtelennek minősült egy milliós hadsereg sebesültjeinek befogadására.

A frontvonalon bekövetkező sebesülések elsődleges ellátása a kötözőhelyeken zajlott, ahol az elsősegélynyújtás után a sebesülteket a hadosztály orvosi intézményeihez irányították, mint például a tábori kórházak vagy a mozgó tartalékkórházak. Miután a sebesültek állapota stabilizálódott és szállíthatóvá váltak, őket a hátországban lévő tartalékkórházakba, barakk-kórházakba, vagy a már működő, főként a civil lakosság által igénybe vett kórházakba és klinikákra vitték, ahol további kezelést kaptak.

A háborúk elkerülhetetlen kísérőjelenségei közé tartoznak a különböző járványos megbetegedések, amelyek a katonai higiénia hiányosságai miatt bukkannak fel. A nagylétszámú hadseregek esetében a megfelelő tisztálkodási lehetőségek hiánya szinte mindig fertőző betegségek, mint például a kolera vagy a tífusz, megjelenéséhez vezet. Már a hadműveletek korai szakaszaiban észlelni lehetett e kórokozók terjedését. Ennek megelőzése érdekében 14 megfigyelőállomást hoztak létre, melyek kiemelkedő szerepet játszottak a katonák egészségének megőrzésében. Ezek az állomások biztosították, hogy a frontról visszatérő katonák először itt férhessenek hozzá a teljes körű tisztálkodáshoz, ruháikat fertőtlenítsék, és alsóneműt cseréljenek, mielőtt tiszta ágyban pihenhettek volna meg.

A hadüzenetet követően a különböző méretű katonavonatok folyamatos áramlása indult meg a térségbe, ahonnan a Kárpátok hágóin átkelve szinte azonnal a frontvonal várta őket. A felvonulási terv vonatszükségleteit 1914. április 1-jén dolgozták ki, figyelembe véve az 1913-as vasúti teljesítményadatokat. Az ungvári, valamint a kőrösmezői vonalon naponta akár tizenhárom 100-tengelyes, vagyis 50 vagonból álló vonat is közlekedhetett. A háború előtt és alatt törekedtek arra, hogy a vasúti pályák fejlesztése révén elérjék a szükséges vagonmennyiséget.

A vonatok sebessége az egyvágányú és kétvágányú pályák esetében meglehetősen alacsony volt, mindössze 11-15 km/óra között mozgott. Kéri Kálmán Ratzenhofer adatai alapján egy keskeny nyomtávú, háromtengelyes kocsi kapacitása 20 tiszt vagy 30 közkatona szállítására volt elegendő. Szállítóeszközök és tüzérségi felszerelések esetén a vagonban elfért három ló, egy nem szétszerelhető gépkocsi, vagy hat hegyi löveg is. A vonalakat tekintve Ungvár, Csap, Munkács, Bátyú, Királyháza, Kőrösmező és Volóc mellett a miskolci és mezőlaborci vonalak is hozzájárultak a forgalomhoz, összesen 703 km pályahosszal. Ez lehetővé tette, hogy naponta 140 száztengelyes vonatot indítsanak különböző irányokba a frontra.