A pulpitus, a lábbeli és a többi elem egy különös összhangban állnak egymással, mint egy színes mozaik. A pulpitus, mint a beszédek színtere, minden fontos gondolatot befogad, míg a cipő, mint a mindennapi élet kísérője, minden lépésnél stabilitást és stí
"Ím, az Egyszerű Történelem!
A Múltról az Időt,
„Mint egy üvegkoporsófedelet, óvatosan emelem le.”
Juhász Ferenc költészete gazdag érzelmekben és mély gondolatokban. Műveiben a természet szépsége és az emberi lélek bonyolultsága egyaránt megjelenik. Versei gyakran tükrözik a mindennapi élet apró örömeit és keserűségeit, miközben a múlt és a jelen találkozásait is felfedezi. A költő nyelvezete egyszerre lírai és közvetlen, így olvasói könnyen azonosulhatnak a kifejezett érzésekkel. Juhász Ferenc munkái nem csupán a szavak játékáról szólnak, hanem arról is, hogyan találhatunk megnyugvást a világ zűrzavarában, és hogyan tapasztalhatjuk meg a szépséget a legegyszerűbb pillanatokban is. Az ő versei általában egyfajta elmélkedésre invitálnak, és arra ösztönöznek, hogy mélyebben értékeljük az élet apró csodáit.
Egy szerdai napon, 1960. október 12-én, a New York-i Egyesült Nemzetek Szervezetének 902. plenáris ülésén történt egy emlékezetes esemény. A szónoki emelvényhez lépett Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának akkor 70 éves első titkára. A politikai feszültségek közepette a közönség döbbenten figyelte, ahogy Hruscsov lehúzta jobb lábáról a cipőjét, és feje fölé emelte azt. A karzaton ülők számára ez a váratlan mozdulat ijesztő volt, hiszen tudták, hogy a Szovjetunió rendelkezik atomfegyverekkel, és a szónok kezében tartott cipő nem csupán egy lábbeli volt, hanem egy szimbolikus eszköz is, amellyel fenyegette ellenfeleit. A légkör feszültséggel teli volt, ahogy a nézők a cipőből fakadó fenyegetettséget érezték. De Hruscsov nem robbantotta fel a világot, hanem a pulpitusra kezdett ütni a cipővel, miközben hangosan kiáltotta: "El fogunk titeket temetni!" Ezzel a szavakkal nemcsak a politikai riválisokat célozta meg, hanem a hidegháború légkörét is megidézte, amely mindannyiunk életét meghatározta.
Harminc év fáradhatatlan és eltökélt munkája kellett ahhoz, hogy az államalakulat végül saját magát temesse el. A szovjet cipő ilyen módon való felhasználása a kor világpolitikai színpadán egy mulatságos epizódot teremtett, amely több csapást egyetlen csapásra sűrített, így szétszedve a politikai kultúra addigi kereteit. Én pedig Hruscsov uralkodásának zűrzavara óta figyelem, hogyan válik egyre kifinomultabbá a globális közöny és meglepettség érzése.
Az úton haladva, noha technikai vívmányaink folyamatosan bővülnek, világunk egyre inkább a feltartóztathatatlan káosz tüzében találja magát, miközben szellemi leépüléssel védekezik. Pedig talán épp ellenkező irányba kellett volna lépni. A történelem néha mintha összecsuklana, majd egy kis időre regenerálódik, hogy aztán váratlanul, minden előzmény nélkül, önmagát romba döntse. Végül, a szégyen pillanataiban, egy rövid időre engedi, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Jelenleg éppen azt tapasztaljuk, hogy élvezi immunbetegségeit, és képtelen uralkodni magán.
A nevek ritmusát egyesítve, E korszak története furcsa és zavaros, Trump óta mindenki bolondos, Putyin is csak sunyi tréfákra hajlamos. (Ebből gyerekmondóka nem születik!)
