A budapesti lépcsőház, amely biztosan elbűvölné Wes Anderson-t!
A külső megjelenése letisztult eleganciát sugalló belvárosi lakóház belseje azonban inkább egy modern stílusú szállodát idéz. A falai között sok neves személyiség élt, amit a homlokzaton elhelyezett emléktáblák sora is tükröz. Érdekesség, hogy ezen a helyszínen működött egykor az első pesti postahivatal is.
Amikor megérkezünk az Erzsébet híd pesti lábához, a Duna-korzó elején, és hátunk mögött a csillogó folyóval és a festői Budával állunk, egy különleges épület vonzza a figyelmünket a Petőfi tér 3-5. szám alatt. Az épület egyik oldalán a Régi posta utca indul, míg a másik oldalán a 18. század végén emelt ortodox templom impozáns sziluettje emelkedik. Az építészeti remekmű mögött Wellisch Andor áll, aki 1937-ben terjesztette elő terveit a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. megbízásából készítendő lakóházhoz. A modern, vasbeton vázas kialakítás, amely a templomhoz kapcsolódik, a megrendelők tetszését azonnal elnyerte. Így a visszafogott, mégis elegáns lakóház 1938-ra valóra vált, hozzájárulva a környék építészeti gazdagságához.
Ha valaki nem vonzódik az egyszerűséghez és a minimalizmushoz, könnyen elhaladhat e ház mellett anélkül, hogy egy pillantást is vetne rá. Pedig érdemes megállni itt legalább két okból. Először is, a saroképület falain található emléktáblák (összesen hét darab) sok érdekes történetet rejtenek magukban. Másodszor, a lépcsőház lenyűgöző szépsége is megér egy kis figyelmet. Már az utcáról is jól látható, hogy a légköre olyan, mintha egy 20-as, 30-as évekbeli szálloda elegáns előcsarnoka lenne, és bátran felveszi a versenyt a Pozsonyi út modernista épületeinek legszebb lépcsőházaival.
Bár a kíváncsi szemek szinte megállíthatatlanul vonzódnak a lenyűgöző látványhoz, érdemes észben tartani, hogy míg a bejutás az épületbe viszonylag könnyűnek tűnik, a távozás már nem feltétlenül ilyen egyszerű. A kijutáshoz ugyanis vagy egy kapukulcsra, vagy egy külön kódra lesz szükség. Az épületben található portásfülke is segíthet, hiszen ha becsengetünk, lehet, hogy a portás készségesen beenged minket, hogy felfedezhessük mindazt, ami az utcáról rejtve marad.
Az előcsarnok különlegességét a lenyűgöző kör alakú üveglapokból készült kupola, valamint az ívesen kanyarodó lépcsők adják, nem beszélve a hangulatos belső udvarról, amely szintén hozzájárul a hely varázsához. A tér megálmodásán olyan neves építészek is közreműködtek, mint az Olgyay ikrek, Aladár és Viktor, akik a főváros számos pontján otthonokat, gyárakat és szállodákat terveztek. E neves alkotások közé tartozik például a Stühmer Csokoládégyár a Vágóhíd utcában, illetve a Városmajor utcai Tschögl-bérház, amelyek mind a tervezők tehetségét és kreativitását tükrözik.
Már a megépítésekor sem lehetett olcsó mulatság lakást venni a házban, már csak az elhelyezkedése miatt sem. Mindig is tehetősebb polgárok, értelmiségiek és művészek éltek itt, nem ritkán ismert emberek, akikről a külső falra kihelyezett emléktáblák tanúskodnak. Két neves házaspár is a ház lakója volt. Az egyik Kaesz Gyula és Lukáts Kató. A férj építész, belsőépítész, bútortervező és grafikus volt, az Iparművészeti Főiskola rektora, a felesége pedig grafikusművész.
Gombos Katalin és Sinkovits Imre neve sokak számára ismerősen cseng. 1956 januárjában költöztek új otthonukba, és alig fél évvel később, október 23-án, Sinkovits Imre a közeli Petőfi-szoborhoz indult, hogy elszavalja a Nemzeti dalt. E tettének következményeként nemcsak a Nemzeti Színházból távolították el, hanem hosszú időre az ország összes színpadán is letiltották.
E ház falai között töltötte élete utolsó két évtizedét (az 1960-70-es években) a neves orientalista, nyelvész, történész és irodalmár, Germanus Gyula. Mellette élt itt Gerő László is, az építész és építészettörténész, aki a hazai műemlékvédelem egyik legmeghatározóbb személyisége volt. Továbbá, a Kossuth-díjas filmrendező és operatőr, Homoki-Nagy István is otthonra lelt ebben a házban, aki az 1950-es és 1960-as években úttörő szerepet játszott a magyar természetfilmezés kialakításában. Munkássága során olyan figyelemre méltó alkotások születtek, mint a 1953-ban Velencében Ezüst Oroszlán-díjat nyert „Gyöngyvirágtól lombhullásig”, amely a gemenci erdő csodálatos élővilágát tárja a nézők elé, valamint a két részes „Cimborák”, amely Fickó, a vizsla, Pletyka, a tacskó és Nimród, a héja barátságát meséli el.
