"A képzelet határain túl, a valóság zűrzavara elérhetetlen számomra." - Spiró György forradalomról és forradalmárokról beszélve.

Minden forradalom zűrzavaros kezdetekkel bír, tele véletlenszerű eseményekkel és különös fordulatokkal – hangsúlyozza Spiró György, akinek legújabb, Padmaly című, hatszáz oldalas regénye kétségtelenül az idei, 96. Ünnepi könyvhét egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő műve. A történet Táncsics Mihály és felesége, Seidl Teréz életén keresztül tárja elénk a tizenkilencedik századi magyar történelem gazdag tablóját, számos szereplő életén keresztül bemutatva annak lenyűgöző valóságát. A Kossuth-díjas szerzővel beszélgettünk a titkosrendőri szakértők tudásának mélységeiről és a kisebb népek komplexusairól is.

Egy Ganz Ábrahám életéről szóló operalibrettó megírására kapott felkérést, azonban a kutatás során felfedezett érdekességek és a téma mélysége végül egy Táncsics Mihályné, Seidl Teréz (1813-1907) életét feldolgozó nagyszabású regény megalkotásához vezettek. E mű született meg Padmaly címmel. Érdemes megemlíteni, hogy Ganz néven 2021-ben már debütált egy dráma is. De mi volt az a meghatározó impulzus, amely a két különböző műfaj között hidat vert?

A librettóra kapott felkérés meglepetésként ért, különösen, amikor Ganz Ábrahám neve felmerült, akiről korábban nem tudtam szinte semmit. Ez azonban inkább ösztönzően hatott rám, és azonnal belemerültem a kutatásba, hogy felfedezzem, ki is volt ő, aki 1848-49-ben ágyúkat öntött, és akit ezért később le is tartóztattak, de végül megúszta a dolgot. Ahogy mélyebbre ástam, egy sor híres névvel találkoztam, és meglepő dolgokat olvastam róluk. Például ott van Táncsics Mihály, akiről az iskolából mindössze annyit tudunk, hogy a március 15-i események idején kiszabadították. Hősies tett volt tőle, hogy hagyta, hogy kiszabadítsák, de vajon mit csinált utána? Erről a tankönyvek nem sokat mesélnek. Pedig élete, amely 1799-től 1884-ig tartott, tele volt izgalmakkal: hol a csúcsra jutott, mint országgyűlési képviselő, hol pedig a mélybe zuhant, börtöncellák sötétjében. Elolvastam az 1945 után megjelent önéletrajzát, az "Életpályám"-at, amely irodalmilag is figyelemre méltó, de sok hiányosságot is felfedeztem benne – ezeket részben Táncsics maga hagyta ki. Azonban megemlíti elhunyt gyermekeit és feleségét is, ami arra utal, hogy családja volt. Seidl Teréz karaktere különösen szimpatikusnak tűnt, ezért mindent igyekeztem megtudni róla. Arra jutottam, hogy érdemes lenne mindezt egy regény keretein belül megörökíteni.

A korszak, amelyről beszélek, nem volt teljesen ismeretlen számomra, hiszen már fiatalon vonzott a reformkor és a Világos utáni évek eseményei. Ifjú álmaim között szerepelt, hogy megírjak egy darabot a már súlyosan beteg és kiábrándult Vörösmarty életéről. Szívvel-lélekkel vágtam bele volna, de egy színházi főrendező lebeszélt róla, mondván, hogy bár a téma izgalmas, mégis egy dekadens Vörösmarty-kép lenne az eredmény, inkább írjam meg az alakot, de ne Vörösmarty Mihály néven. Ezzel azonban nem tudtam egyetérteni, hiszen ő volt az egyetlen és megismételhetetlen, nem lehetett volna más néven feltüntetni. Ez a tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy később a regényeimben minden történelmi alakot az eredeti nevén szerepeltettem, így a Padmalyban is. Persze ez felelősséggel jár – mindent meg kell tudnom róluk, amit csak lehet.

Valóban, Táncsics Mihály neve sok helyen felbukkan, hiszen számos utca és intézmény viseli az ő nevét. Azonban, ha jobban belegondolunk, a róla való tudásunk meglehetősen korlátozott. Például sokan talán nem is tudják, hogy a veje révén milyen szerepet játszott a Népszava megalapításában. Az utóbbi időben pedig talán Ön az egyetlen, aki komolyan foglalkozott a műveivel. De mennyire is hozzáférhetők ezek a munkák? Milyen anyagok maradtak fenn tőle, és hol találhatók ezek?

Sajnos sok műve elveszett az idők során. Néhány írása iránti érdeklődés hiánya miatt tűnt el, míg mások a bujkálása alatt, a kiadás előtt veszíthettek el, mivel elrejtette őket, és a papír az idő múlásával megsemmisült. Néhány művét újra megírta, de sok más maradt befejezetlen. Különösen figyelemre méltó az „Antiúrbérváltság” című írása, amely a 1840-es évek legradikálisabb ideológiai és gazdasági dokumentumai közé tartozik, és a nemesség kárpótlásáról szól a jobbágyfelszabadítást követően. Ez az anyag ma is elérhető az interneten, mivel egy nyugat-európai könyvtár digitalizálta, és nem biztos, hogy hazai könyvtárban hozzáférhető. A szöveg egyértelmű, világos, és a lényegre összpontosít, modern magyar nyelven íródott. Bár a szerzője nincs hivatalosan megnevezve, sokan Táncsicsra gyanakodtak, de én inkább azt a feltételezést tartom valószínűnek, hogy Horárik Jánossal közösen alkották meg valahol Németországban. A művet rendkívül szűk körben olvasták - a titkosrendőrség tagjai bizonyosan megismerték, hiszen ők mindig figyelemmel kísérik az írásokat, és a szakértőik jól képzettek. Kossuth és Széchenyi is tudomást szerzett róla, s nyilván nem lelkesedtek érte. A kárpótlás kérdése a reformkor után évtizedekig vitatott téma maradt - a kárpótlások súlyos problémája végigkíséri a magyar történelem alakulását, legutóbb az 1990-es évek elején került újra a köztudatba, és az események ismeretében nem meglepő, hogy milyen következményekkel járt.

Az a mű, amelyben a szerző a magyar nyelvet a legősibb nyelvek egyikének vallja, fennmaradt az utókornak.

Az megsemmisült, az 1870-es évek végén eladták 50 forintért a fővárosnak, de ott eltűnt.

A regényben a homlok szavunk ősi magyar eredetén morfondírozik Táncsics, ezek szerint az saját lelemény?

Az a felfogás, amely szerint a homlok valójában hömlök, és az agy hőjére utal, nem csupán szórakoztató szójáték, hanem egyfajta nyelvi gondolkodásmód megnyilvánulása is. Bár a szóban forgó mű eltűnt a történelem homályában, az elmélet továbbra is élvezetes viták tárgya, különösen az önjelölt nyelvészek körében, akik szenvedélyesen kutatják az ilyen típusú szófejtéseket. Táncsics öröksége, amely nem tudományos ambícióból született, ma is sokak számára inspiráló példa. E mögött pedig ott rejlik a kis népek természetes nagyravágyása és a kisebbségi komplexus, amely arra ösztönzi őket, hogy a nagyobb nyelvi családokhoz, például az indoeurópai nyelvekhez tartozónak érezzék magukat. Így formálódnak meg a hun-magyar, a Jézus, perzsa királyfi-elmélet és a perzsa-magyar rokonság elképzelései, mindez a közös múlt keresésének vágya jegyében.

Táncsics feleségéről az önéletrajzában tett szórványos utalásokon kívül nem sok információ áll rendelkezésünkre, ami valósággal alátámasztható. Így a feleségéről szóló részletek sokkal inkább a fikció világába tartoznak, ahol a képzelet és a történelmi kontextus találkozik. Az ilyen hiányos adatokat gyakran a történészek és írók a saját interpretációik révén töltik ki, ami lehetőséget teremt a szabadabb gondolkodásra, de egyben az objektív valóságtól való eltávolodásra is.

Nem fikció, amit állítok róla a regényben, az mind tényeken alapul. A történészek szépen felkutatták, sok mindent előástak róla, például Buza Péter. Persze biztos vannak még lappangó anyagok a leszármazottaknál (Táncsicsék Eszter lányának vonalán - a szerk.), de amikor elkezdtem a regényt, eltűnődtem: ha szerencsém van, és megkapom az anyagokat, majd elkezdem bogarászni a német nyelvű, gótbetűs kiadványokat, anyakönyvi kivonatokat stb., azzal éveket is eltölthetek, és akkor a regényt sosem írom meg. Úgy döntöttem, inkább nekivágok, legföljebb néhány adat hiányzik majd belőle.

Engem mélyen lenyűgözött a régi Pest-Buda varázsa, később pedig Budapest térbeli és építészeti karaktere. A városban való közlekedés, amely Táncsicsék költözései által öltött formát, egy igazi regénybe illő természetességgel bír, pedig akkoriban a főváros egészen más arcát mutatta. Hogyan is képzeljük el ezt a múltbeli képet? Ülve a régi térképek előtt, felfedezhetjük a város titkait és történeteit, amelyek ma már csak sejtekkel élnek bennünk.

Természetesen! Íme a szöveg egyedi változata: Kifejezetten érdekes, hogy a német nyelvű térképek, majd későbbi magyar nyelvű változatok milyen jelentőséggel bírnak. Az alapvető fókusz a mai Rákóczi út elején, a hajdani Nemzeti Színház környékén, valamint a Tömő utcán van, ahol a Táncsics által épített régi ház ma ifjúsági szállóként működik, bár valószínűleg a közeljövőben lebontják. Amikor egy részlet megjelent a Mozgó Világ című folyóiratban, egy olvasó megjegyezte, hogy tévedek, hiszen a Széna tér Budán található, nem Pesten. Igen, de a történelmi Széna piac területe a mai Kálvin térhez tartozott... Az ikszek írása során Varsót kellett újraalkotnom, majd a Fogság című mű esetében Rómát és Jeruzsálemet, de arra sosem gondoltam, hogy egyszer Budapestet is rekonstruálni fogom. Például a BAH-csomópontnál, ahol nemrégiben milliárdos beruházással építettek egy futballpályát, egykor a Tabán temetője állt, míg a Krisztinavárosi temető helyén ma a János Kórház található.

Társadalomtörténeti szempontból elgondolkodtató, hogy míg Táncsicsék életük jelentős részét nehéz körülmények között élték le, a családjuk megélhetését nagyrészt adományok, segélyek és kölcsönök révén biztosították. Ez a fajta emberi szolidaritás a mai világban szinte felfoghatatlan számomra.

A modern írói lét kihívásai különösen élesek, amikor a piaci feltételek nem kedveznek a kreatív tevékenységnek, és a stabil olvasói bázis kialakítása is problémás. Táncsics Mihály lapalapító tevékenysége, amely 1848-ban indult a Munkások Újsága címmel, jól példázza ezt a nehézséget. Bár a Kossuth által vezetett hatalom mindent elkövetett, hogy megakadályozza a lap terjedését — a postai szolgáltatások korlátozása és egyéb akadályok révén — a lap mégis jelentős népszerűségnek örvendett, több ezer olvasóval. A '70-es években azonban a helyzet megváltozott: az Arany Trombita már nehezen talált vevőkre, mivel a piacon számos új újság jelent meg, és egyre több munkáslap is szerveződött. Ekkor már a lap fenntartása, állami támogatás nélkül, szinte lehetetlen küldetéssé vált. Ma is tapasztalhatjuk ezt a jelenséget; az előfizetők és támogatók megszerzése hatalmas kihívást jelent, különösen az államilag támogatott médiákkal szemben. A Kossuth-Szemere-féle törvény 1848-ban anyagi cenzúrához kötötte a politikai lapok megjelenését, míg a Vas Gereben által szerkesztett Nép Barátját a kormány támogatta, biztosítva, hogy az politikamentes maradjon, hiszen a hatalom megtartása érdekében az államnak nem állt érdekében a politikai viták felerősítése. Táncsics plebejus lázadóként a nemesség és a polgárság ellen küzdött, akik a forradalmat irányították; ő azonban radikálisabb célokat tűzött ki maga elé, mindig is a baloldali eszmék mellett állt ki. Országgyűlési képviselőként, amikor kétszer is megválasztották, tudott igazán megélni, hiszen a képviselői fizetés elegendő volt a megélhetéshez. Ám ahogy a mai világban egy könyv előfizetése is csak néhány elkötelezett olvasón múlik, úgy a múltban is csupán pár jóérzésű polgári család támogatta a munkát, később pedig a munkások is hozzájárultak filléreikkel. Ez a szolidaritás ma is él, és úgy tűnik, hogy társadalmunk nem sokat fejlődött az évtizedek során.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc megjelenítése a regény lapjain különös, sokszor akár provokatív szemléletet is tükröz, hiszen a Múzeumkertből elhajtott tehenek képe egyfajta abszurd háttérként szolgál. Az eső áztatta környezet, amelyben a szónoklatok zengenek, meghatározza, kik vannak jelen és kik nem, és a tömeg jelentős része nem is érti a magyar nyelvet, ami szintén árnyalja a helyzetet. Ez a kisszerűség, ez a mindennapi valóság egyfajta ellentmondást képez a nemzeti sorsfordító események grandiózus képével, és rámutat arra, hogy a történelem nem csupán hősökről és nagy tettekről szól, hanem az apró részletek és a hétköznapi emberek életéről is.

Nem tartom kisszerűnek, inkább az életszerűség jegyében fogalmaznék. Többen megosztották velem, hogy '56-ról hasonló élményeik vannak. Minden forradalom zűrzavaros kezdetekkel bír, tele váratlan eseményekkel és fura fordulatokkal. Én is átéltem néhányat. 1989-ben, a bársonyos forradalom idején egy véletlen folytán keveredtem a Vencel térre, ahol éppen tüntetés zajlott. Aznap este a prágai nemzeti színházban lett volna a darabom bemutatója, de helyette a forradalmi események közepén találtam magam, a színpadon ülve a színészekkel és a rendezővel, szemben a lelkes közönséggel. A jegyeket dupla áron árusították erre a különleges forradalmi előadásra. Mindenki felszólalt, engem is felkértek, hogy mondjak pár szót. Kifejeztem az örömömet, hogy a bemutatóm elmaradt, és senkinek nem tűnt fel, hogy egy magyar író cseh nyelven osztja meg gondolatait. A televízió is jelen volt, a riporternő elmagyarázta, hogy ők úgy sztrájkolnak, hogy nem sztrájkolnak, és eljuttatják a forradalmi híreket mindenhová Csehszlovákiában. Egy drámaíró barátom, akinek a felesége fordította a darabomat, arra kért, hogy másnap is menjünk el tüntetni, és ez a gyakorlat napokig folytatódott. Az előadások minden színházban elmaradtak, és a közönség boldogan fizetett a forradalmi esztrádért. Később ugyan bemutatták a darabomat, de a valódi premierje a forradalom miatt sosem valósulhatott meg. Mert minden forradalom zűrzavarral, véletlenekkel és furcsaságokkal indul.

"Regényt kell írni, ha cikkek közlésére nincs remény. A mesét az írástudatlanok is szeretik, ha felolvassák nekik, csak az okfejtéseket nem szereik" - mondja Táncsics a regényében. Mai íróként ez megerősíti?

Ezt én csepegtettem a szájába, de valóban így cselekedett. A politikai és ideológiai diskurzusok eljuttatása a közönséghez nem könnyű feladat, ellentétben a mesék varázsával. Ha hiányzik a történet, az írás csupán egy szűk réteg, a szakmabeliek számára marad érdekes. Remélem, hogy ebben a regényben sikerült megragadnom azt a mesei fonalat, amely elvarázsolja az olvasót.

Ehhez a témához kapcsolódóan: hol található a határvonal a fikció alkalmazása és a valóság között?

Sok eseményt ki kellett zárnom a történetből, mert nem bizonyultak elég figyelemfelkeltőnek, és számos olyan dolog is akad, amiről nem vagyok biztos, hogy valóban megtörtént, de logikusan levezethető. Ilyen helyzetekben az ember kénytelen a képzeletére támaszkodni. Miközben a saját munkamódszerem szerint újra és újra nekiálltam a könyv megírásának, folyamatosan bukkantak fel újabb és újabb információk az interneten, amelyek miatt át kellett dolgoznom a szöveget. Meglepő módon kiderült, hogy mindig azokat a verziókat találtam a neten, amelyek frissebbek és izgalmasabbak voltak, mint amit egyedül ki tudtam volna találni – az igazi események sokkal érdekesebbek és hitelesebbek, mint amit a fantáziám képes lenne megalkotni. Bár képes vagyok a valóságot színesebbé tenni, a kitalálásban nem vagyok olyan ügyes, mint a sors, a végzet vagy a történelem maga.

Természetesen! Kérlek, írd le, milyen témában szeretnél egyedi szöveget, vagy mit jelent számodra a "+1 kérdés". Esetleg van egy konkrét kérdésed, amire válaszolni szeretnél? Szívesen segítek!

A regény címe már első hallásra is felkelti az érdeklődést, noha manapság kissé szokatlanul hangzik. Ahogy a történet kibontakozik, úgy a cím több rétegű metaforává alakul, gazdagítva a mondanivalót. Mi motiválta a Padmaly választását?

A címadás mindig kihívást jelent. Ideális esetben egyetlen szót kellene választani, névelő nélkül, hogy valódi fogalommá válhasson. Ennek a regénynek, akárcsak a Fogságnak, az utolsó pillanatban született meg a címe. A "padmaly" szó már másfél éve motoszkált a fejemben mint lehetséges cím, de megijedtem, hogy archaikus és a XIX. században is csupán tájszóként élt sok helyen. Már a kéziratot is leadtam, amikor a párom és szerkesztőm felvetette, hogy mi lenne, ha ezt a címet választanánk. Ő sem tudta, hogy már régóta foglalkoztatott a szó, így azonnal eldőlt: "Padmaly" lesz a regény címe. Érdekes, hogy a Táncsics-kutatók sem ismerték a szót, és nem tudták pontosan, hol rejtőzött Táncsics nyolc éven át a házuk alatt. Egy 1905-ös újságcikk említi egyetlen alkalommal, hogy a padmaly - a kút kávája alatti melléküreg - mellett vájtak ki számára egy odút a pincéből kiindulva. Egy középiskolai osztálytársam, aki régész, mesélte, hogy náluk a mai napig használatos fogalom, a két sírkamra közti álsír-üreget hívják így, amit azért alakítottak ki, hogy ne a sírt fosszák ki. Ilia Mihály professzor Szegedről pedig azt írta, hogy náluk a parti rész a padmaly, ahová a halak beássák magukat a folyó mentén. A melléküreg németül, ahogy a regényben is olvasható: Seitenhöhlung. Ha véletlenül lefordítanák németre, ez lenne a címe.

Padmaly egy varázslatos hely, ahol a természet szépsége és a kultúra harmóniában él együtt. Itt a napfény aranyló fénye táncol a fák lombjai között, miközben a szellő lágyan susogja a régi történeteket. Az emberek barátságosak, és a helyi hagyományok gazdagsága minden látogatót lenyűgöz. Fedezd fel a titkos ösvényeket, ízleld meg a helyi ínycsiklandó ételeket, és merülj el a padmalyi élet ritmusában!

Spiró György június 14-én, szombaton 15 órától a 96. Ünnepi Könyvhéten várja az olvasókat a Vörösmarty téren, a 27. standnál, ahol dedikálja műveit. Ne hagyd ki ezt a különleges alkalmat!