A börtönt is megjárt botrányhős, aki a szupersztárok világában bontogatja szárnyait, talán a nagyszínpadok jövőjének ígérete. Berlinben volt alkalmunk megtekinteni a Falling In Reverse koncertjét, ahol a feszültség és az energia egyesült a zene varázsával

A zeneiparban régóta foglalkoztat egy általános kérdés: ki lehet a következő ikon, aki a Madonna vagy a Kiss nyomdokaiba lép? Vajon léteznek-e még olyan művészek, akik képesek lesznek ellenállni a konzumerizmus áradatának, és tartós karriert építenek maguknak? Elképzelhető, hogy egy nap egy hatalmas fesztivál színpadán láthatunk majd egy olyan nevet, akinek jelenléte senkinek sem okoz kétséget. Nemrégiben egy olyan produkciót figyelhettünk meg, amely Budapest számára szó szerint "túl nagy" volt, és felveti a kérdést, hogy vajon ez a trend hova vezet.

A Falling In Reverse története szorosan összefonódik Ronnie Radke, a zenekar karizmatikus frontemberének életével, aki már önállóan is megérne egy sor cikket. Radke pályafutása nem mentes a botrányoktól: kétszer is kirúgták a középiskolából, ami nem éppen a legjobb ajánlólevél. 2006-ban egy barátja önvédelmi okokból megölt egy fiút, míg Ronnie egy boxerral érkezett a helyszínre, ami Nevada államban nem épp a legális dolgok közé tartozik. A dolgok súlyosbodtak, amikor nem jelentkezett a felügyelő tisztjénél, ami miatt végül két év börtönbüntetést kapott. Radke neve nemcsak a zenével, hanem számos vádakkal is összefonódik, mint például szexuális erőszak, testi sértés – emlékezetes, amikor egy koncert során a mikrofonállványokat a közönség felé hajította –, és családon belüli erőszak. Ha ez még nem lenne elég, a legújabb album borítójára a saját letartóztatási fényképét tette, ami jól tükrözi, hogy a zenekar még a börtönévek alatt is aktívan formálódott. Ronnie Radke tehát nem csupán egy zenész, hanem egy megosztó figura, akinek élete és munkássága folyamatosan felkelti az érdeklődést.

Mielőtt magáról a koncertről írnék, nagyon fontos megemlíteni a metálzene egyik népbetegségét, de ezt nevezhetjük Sziget-szindrómának is: egyszerűen szokatlan az, hogy valakinek a főfellépői pozícióját jogosnak érezzük, szívesen átengedjük. Az idei Szigeten is Kylie Minogue volt az egyetlen, akit nem vitattak a kommentszekcióban, ez pedig a gitárzenei vonalon sincsen másképp. Még mindig Korn, Slipknot, Green Day vonalon gondolkozunk, miközben kinőttek generációk, akiknek egyszerűen nem mertek teret adni, hátha az a jegyeladások rovására megy majd. Pedig egy Bring Me The Horizon, vagy a mai cikk tárgyaként a Falling In Reverse számait már közel mindenki ismeri, hiszen a fesztiválra látogató közönség, a 18-30-as korosztály már bőven ezeken a bandákon is felnőtt. A Download Festival programigazgatója is azt nyilatkozta idén, hogyha nem újítanak, elsüllyednek pár éven belül - idén így a két dinoszaurusz, a Green Day és a Korn mellett a tavaly brutálisan berobbant Sleep Tokent tette főfellépővé.

Személyesen ezek a gondolatok foglalkoztattak egészen a koncert kezdetéig, hiszen valóságos szerencse, hogy egy olyan turnéra sikerült jegyet szereznem, ahol mindössze 5 perc (!), és már el is fogytak a belépők minden állomásra. Amikor a zenekar megérkezett a színpadra egy vidám, élő közvetítéses intróval, azonnal érezni lehetett, hogy itt valami különleges dolog készül. A buli a második-harmadik számra már a tetőfokára hágott. A pirotechnika látványos showja teljesen lenyűgözött, és észrevétlenül arra a pontra jutottam, hogy már a refrénre sem volt szükség – minden dal minden egyes részlete lángolt, és valami extrával teli élményt nyújtott. A zenekar tagjai között olyan kivételes tehetségek vannak, mint Luke Holland, aki a világ egyik legjobb dobosa, de Tyler Burgess neve is megérdemli a figyelmet.

Ronnie Radke pedig a színpadon is egy igazi kreténnek tűnik, aki ugyanakkor beleteszi a munkát, ennek a kettőnek az egyvelege pedig egy nagyon jó hatást ér el: a szerencsétlen agresszív sétálgatás, a mikrofon felesleges dobálása párosul valóban élő énekkel, a ritkán bicsakló hang mögött is egy nagyon lightos backing track megy, ez magyar nagyszínpados "sztároknál" ezerszer jobban van túlküldve. Az első 8 szám egy igazi parádé, minden korszak elhangzik, a rémkellemetlen emós időszaktól 2024-ig söréttel lövés van a rajongókra. Előkerül Radke korábbi bandájától, az Escape The Fate-től (ahonnan pont a börtön miatt rúgták ki) a Situations is. Ezt követően valami technikai nehézséget bejelentve a zenekar leviharzik a színpadról, 15-20 perc találgatás is megy arról, hogy vajon az érdemes sztár sokallt-e be, vagy valóban valami hanggal kapcsolatos gond van. "Visszajövünk, csak még nem tudjuk, hogy tetszetek-e nekünk, vagy sem" - mondja be a közjáték vége felé Radke, és valóban visszatértek, nulla magyarázkodás után szinte ugyanonnan folytatódik a buli, és ezzel a közönséget azonnal vissza is szerezte magának a Falling In Reverse.

Fontos megemlíteni, hogy egy olyan helyszínen, mint a Velodrom, a zene hangzása egyszerűen lenyűgöző. Minden hang tiszta és éles, semmi sem zavaros; a hangerő éppen annyira intenzív (körülbelül 100 decibel), hogy az ember szinte fizikailag is átélheti az élményt. Még én is, aki nem vagyok a zenekar legnagyobb híve, valódi elragadtatásban részesülök az előadás során. Radke hatalmas személyisége nem ront az élményen számomra, sőt, talán nem is ad hozzá, de tudom, hogy másoknak ez másképp hat. A humoros, néha kicsit butácska standupos átkötések viszont mindig betalálnak (korábban például arra kérte a közönséget, hogy emelje fel a kezét, aki rasszista – Berlinben ez legfeljebb a "seggfej" szintig jutott el). A buli tempója pedig ijesztően gyorsan pörög, és az élő zene varázsa mindenkit magával ragad.

Annyira gyorsan, hogy 14 szám után vége is a koncertnek, ez pedig egészen keserédes élmény, hiszen bőven voltak még elmaradt slágerek, a közjátékkal együtt sem volt a buli másfél óra, ha azt is kivesszük, olyan 55 percre jön ki a "játékidő". Ez pedig azért okoz fanyar szájízt, mert a show maga beleköthetetlen volt, a vizuálok, a pirotechnika, a zenekar, meg a frontember, aki élőben is egy konstans kiszámíthatatlan meglepetéscsomag, valóban választ adott azokra a kérdésekre, hogy megérdemli-e egy fiatal zenekar, hogy a nagy fesztiválokon megkapja a "nagykutya" szpotokat. Sajnos a válaszban benne van az is, hogy amíg egy saját turnén 14-15 számot kap a rajongó, miközben a Green Daynél ez a nyáron néha 38-ig (!) is elment, addig az a hatás is megtörténik, hogy bizony a gázsiért való megdolgozás más léptékeket ölt az idősebb generációknál.

Természetesen nem minden zenekar teljesít rosszul, hiszen az újabb bandák között is akadtak nagyon emlékezetes bulik az évek során. Tavaly Berlinben például az Architects lenyűgöző, majdnem két és fél órás koncertet adott, ami igazán felejthetetlen élményt nyújtott. Az idei budapesti fellépés viszont, ahol a Bring Me The Horizon 1 óra 40 percig zenélt, kicsit csalódást okozott, főleg tekintettel arra, hogy ez a produkció kifejezetten fesztiválokra lett optimalizálva.

Az este tanulsága egyértelmű: arénashow-t nem lehet csupán 10-15 dalra építeni, mert az a közönség arcába köpésnek számít. Gondoljunk csak a Download fesztiválra, ahol a Sleep Token is 12 számot játszott az MVM Dome-ban. Addig, amíg a zenekarok nem úgy lépnek színpadra – néhány tisztes kivételtől eltekintve –, hogy az összes rajongóért, különösen azokért, akik nem annyira jártasak a zenéjükben, készséggel tesznek meg mindent, addig a „dinoszaurusztámogatás” és a megszokott formulák megmaradnak. A kérdés csupán az, hogy ebben a rivalizálásban előbb a rajongó vagy a zenekar hajtja le a fejét, és enged a másik kedvéért.